Doppelgänger-történet misztikus krimibe oltva

A-

Gustav Meyrink: Gólem

Ulpius-ház, 2010, 390 oldal, 3999 Ft.

 

A doppelgängerek régóta hozzák a frászt az olvasókra (csak néhány név: Kleist, Hoffmann, Poe, Stevenson, Dosztojevszkij, magyarok közül Kosztolányi Dezső műveiben), vagy éppen válnak a komikum forrásává – és itt, ha nagyon gonosz lennék, megemlíthetném Erich Kästnert és A két Lottit is, hogy a gyerekkönyveket se hagyjuk ki a sorból. Az alteregó lehet ikertestvér, egyetlen személy többszörös személyiséggel, két, egymással vérségi vagy más kapcsolatban nem álló személy, akik a megtévesztésig hasonlítanak egymásra, vagy okozhatja valamilyen természetfölötti jelenség is a szóban forgó figura megkettőződését; Meyrink regényében a főhős-elbeszélő egy régi legendabeli figura, a Gólem vonásait ölti magára − vagy fordítva, mert a regényből – többek között- az sem derül ki egyértelműen, melyikük melyik is igazából.

A Gólem legendáját, ha máshonnan nem, Prága-útikönyvekből biztosan sokan ismerik, jó pár változata van; ezekben annyi a közös, hogy a Gólem egy agyagóriás, akit egy rabbi hoz létre és kelt életre, illetve hatástalanít két szó segítségével, egyes legendavariánsok szerint munkavégzés, mások szerint pedig a prágai zsidónegyed védelmének céljából. Emiatt pedig Mary Shelleyt tekinthetjük irodalmi előképnek, bár a Gólem-legenda korábbi, mint a Frankenstein.

Meyrink misztikus krimije – legalább – két síkon játszódik (misztikus legyen a talpán, aki a további rétegeket ki tudja hámozni a szövegből, mert vannak szép számmal): az egyik, amit jobb híján fizikainak nevezhetünk, a prágai gettóé, annak jellegzetes figuráié, a másik pedig a főhős, Athanasius Pernath drágakővésnök tudatáé, illetve tudataié. Pernathnak a történet elején egyetlen emléke sincs a múltjáról, megfoghatatlan álomjelenettel indul a szöveg, majd hirtelen váltással helyezi át a cselekményt és az elbeszélőt a prágai zsidónegyedbe, ahol már, ha nehézkesen is, de tudatára ébred annak a ténynek, kicsoda ő, hogy is hívják, és amúgy már régóta itt él, de az ébredésre nem találunk explicit nyomot a narrációban – mint ahogy arra sem, valójában megtörténik-e minden, amit a regényben olvasunk, és ahogy a szövegben is sűrűn és szintre észrevétlenül szakítják félbe a cselekményt az álomjelenetek, illetve a víziók, néha pedig az amnéziás Pernath emlékképei. A fizikai síkon tulajdonképpen annyi történik, hogy a főhős ártatlanul keveredik bele egy gyilkosságba, melyet főként a történet egyes számú rosszfiújának, a dúsgazdag és sokak által gyűlölt ócskásnak, Aaron Wassertrumnak köszönhet, míg a történet másik rétegében a főszereplő identitása a központi kérdés; de nemcsak önmagát, hanem a másik felét is szeretné megtalálni, ahogy azt olyan lelkesen vetíti elé Mirjam, a szent életű levéltáros, Hillel lánya – mert mint kiderül, csak így találhatjuk meg az elveszett egységet (erre a vissza-visszatérő hermafrodita-motívum is utal). Nagyjából ennyi is volna a lényeg: egyedül, önmagába zárva hasadt, töredezett marad a főhős személyisége, ahogy a tudata is, míg alakmása megtalálja a boldogságot és az egységet a szeretett nő oldalán. Ez viszont azzal jár, hogy a narratológia egyes alapszabályai is felbomlanak: ugyanis az E/1. személyben elmesélt történetben a főhős-narrátor a vele történtekről sokszor képtelen vagy csak hiányosan tud beszámolni, míg sok olyan eseményről, mozzanatról is tudomást szerez, amelyeknél nincs jelen (ilyen a börtönbeli beszélgetés Hillellel és Mirjammal, akik fizikailag nincsenek jelen, de még a közelben sem).

A történetben egyébként Pernathon kívül több alakmás-hasonmás, vagy – esetenként torzított - tükörkép is felbukkan. Rosina, Wassertrum gyámoltjának szerelméért egy ikerpár verseng; így állítható párhuzamba Hillel, az abszolút erényes és jó ember, illetve Wassertrum, az abszolút kétes üzelmeket folytató, tettei alapján ördöginek tekinthető szereplő, mint egymás ellenpontjai. A lányaik is hasonlóak: míg Mirjam ártatlan, Rosina minden, csak nem az. Rosina felmenőiről is elhangzik, hogy „ugyanaz az arc, a legkisebb változás nélkül”. A szöveg szerkezetében is felfedezhető a tükröződés, hiszen a történet elején is ágyban feküdt a főszereplő, és miután kikerül a börtönből, rövid és zaklatott bolyongás után ugyanott találja magát – ugyanarról elmélkedve és ugyanúgy mit sem sejtve arról, mi történt a közben eltelt néhány évtizedben.

Ahogy az egyes ember identitása, személyisége sem lehet egész, úgy az egyes szereplők jelelmében és teteiben is elmosódnak a morális kategóriák közti határvonalak. Vegyük a leggonoszabbat, Wassertrumot, akiről az őt talán leginkább gyűlölő Charusek mond találó jellemezést: „És ebben az a legjobb, hogy titkon tényleg hitt a túlvilági vezeklésben, jóllehet az élete legjavát azzal töltötte, hogy meggyőzze magát arról, hogy ebből egy szó sem igaz. De így van ez azoknál, akik agyafúrtabbak annál, mint ami az előnyükre szolgálna”; a történet végén szereplő Laponder, a kéjgyilkos tette is, ha menthetőnek nem is, megmagyarázhatónak bizonyul. Ehhez hasonlóan Mirjam angyali ártatlansága, rendíthetetlen csodavárása és hite mellett a naivitás is ott van, valószínűsíthetően sosem tudja meg, hogy azokat a pénzérméket nem az ég küldte – és van ebben némi elszomorító cinizmus.

Meyrink egyébként Kafka kortársa volt; hőseik, Josef K. és Pernath is megérdemelnének egy alaposabb összevetést; más-más okokból, de egyik sem tudja biztosan, követett-e el valamit vagy nem.