Dennis Lehane: Megszentelt életek 2680,- 288 oldal, Agave Könyvek, ford.: Huszár András
ELSŐ RÉSZ
Gyógyír a Gyászra
1. fejezet
Egy jó tanács: ha az én környékemen akarsz követni valakit, ne öltözz rózsaszínbe.
Az első nap, amikor Angie-vel kiszúrtuk a minket követő kerekded kis fickót, rózsaszínű inget hordott szürke zakója és fekete felöltője alatt. Az öltöny kétsoros volt, olasz, és jó pár száz dollárral flancosabb az ebben a városrészben megszokottnál. A felöltő kasmírból készült. Azt hiszem, a környékemen lakók, meg tudnák engedni maguknak a kasmírt, csak hát a legtöbbször olyan sokat költenek a szigszalagra, amivel a kipufogócsövüket a ’82-es Chevyjükhöz erősítik, hogy nem nagyon marad több pénzük, csak amennyi az arubai víkendezésre elég.
A második nap a kerekded kis fickó egy visszafogottabb fehér ingre cserélte a rózsaszínűt, és megszabadult a kasmírtól és az olasz öltönytől, de még így is kilógott a tömegből, mint Michael Jackson az óvodában. Ugyanis kalapot viselt. A környékemen – vagy bármelyik általam ismert bostoni belvárosi környéken – élők nem hordanak mást a fejükön, csak baseballsapkát, meg esetenként simléderes tweedsapkát. A barátunk meg, akit elneveztünk Keljfeljancsinak, keménykalapot vett fel. Félreértés ne essék, nagyon csinosat, de ez nem változtat a tényen, hogy keménykalapot.
– Lehet, hogy egy idegen – vetette fel Angie.
Kinéztem a Sugárúti Kávézó ablakán. A Keljfeljancsi elrántotta a fejét, majd lehajolt, hogy a cipőfűzőjével babráljon.
– Egy idegen – mondtam. – Mégis honnan? Franciaországból?
Angie elfintorodott, majd megkente krémsajttal bageljét, ami olyan szinten volt hagymás, hogy pusztán attól elkezdett könnyezni a szemem, hogy ránéztem. – Nem, te hülye. A jövőből. Sosem láttad azt a régi Star Treket, amelyikben Kirk és Spock a harmincas évek Földjére került, és reménytelenül képtelenek voltak lépést tartani?
– Utálom a Star Treket.
– De érted, miről beszélek.
Bólintottam, aztán ásítottam. A Keljfeljancsi úgy tanulmányozott egy telefonpóznát, mintha most látna ilyet életében először. Talán Angie-nek igaza van.
– Hogy lehet nem szeretni a Star Treket? – értetlenkedett Angie.
– Könnyen. Nézem, idegesít, kikapcsolom.
– Még Az új nemzedéket is?
– Az mi? – kérdeztem vissza.
– Lefogadom, hogy amikor megszülettél – sóhajtott Angie –, apád feltartott téged anyádnak, és így szólt: „Nézd, kicsim, éppen most adtál életet egy csodaszép zsémbes vénembernek.”
– Hát aztán? – feleltem.
A harmadik nap úgy döntöttünk, szórakozunk egy kicsit. Amikor reggel felkeltünk és elhagytuk a házam, Angie északnak indult, én pedig délnek.
És a Keljfeljancsi Angie-t követte.
Csakhogy engem meg Lurch követett.
Korábban sosem láttam Lurchöt, és könnyen lehet, hogy ez így is maradt volna, ha a Keljfeljancsi nem adott volna rá okot, hogy keressem.
Mielőtt elmentünk volna otthonról, átkotortam egy doboz nyári holmit, és találtam egy napszemüveget, amit olyankor veszek elő, amikor már kellően szép az idő a bringázáshoz. A napszemüveg keretének bal oldalához egy kis tükör csatlakozott, amit felfelé és oldalra ki tudtam forgatni, és így hátrafelé is látni lehetett vele. Nem olyan vagány cucc, mint amilyet Q szokott adni Bondnak, de megteszi, és legalább nem kell Miss Moneypennyvel flörtölnöm, hogy hozzájussak.
A tarkómon is van szemem, és lefogadom, hogy én voltam az első srác a környéken, aki ezt elmondhatta magáról.
Akkor láttam meg Lurchöt, amikor váratlanul megálltam Patty Pékségének bejáratánál a reggeli adag kávémért. Úgy meredtem az ajtóra, mintha egy étlap lenne rá kifüggesztve, kicsaptam a tükröt, és addig forgattam a fejem, amíg észre nem vettem a sugárút túloldalán, a Pat Jay gyógyszertára előtt ácsorgó, temetkezési vállalkozó kinézetű fickót. Kidüllesztett mellkasa előtt karba font kézzel állt, és leplezetlenül bámulta a tarkómat. Beesett arcát folyókként szelték át a barázdák, homloka közepén lefelé nőtt a haja.
Bent a pékségben visszaforgattam a keretre a tükröt, és kértem a kávémat.
– Csak így, hirtelen megvakultál, Patrick?
Felpillantottam Johnny Deeganre, aki tejszínt csorgatott a kávémba. – Hogy?
– A napszemüveg – mondta. – Mármint, mi van most, március közepe, és hálaadás óta senki nem látta kisütni a napot. Megvakultál, vagy csak menőzni akarsz?
– Csak menőzni akarok, Johnny.
Odacsúsztatta elém a pulton a kávém, elvette a pénzem.
– Kár erőltetned – közölte.
Kint a sugárúton Lurchöt bámultam a napszemüvegemen át, ahogy lesimít egy kilógó szövetdarabot a térdén, majd lehajol megkötni a cipőfűzőjét, pontosan ahogy a Keljfeljancsi is tette a minap.
Eszembe jutott Johnny Deegan, és levettem a napszemüvegem. Persze, Bond laza volt, de neki sosem kellett besétálnia Patty Pékségébe. Basszus, próbálna csak meg vodka martinit rendelni ezen a környéken. Felrázva vagy keverve, seggel előre repülne ki az ablakon.
Átvágtam a sugárúton, miközben Lurch a cipőfűzőjére összpontosított.
– Üdv – köszöntem.
A fickó felegyenesedett, és körbenézett, mintha valaki egy háztömbbel arrébbról szólította volna a nevén.
– Üdv – köszöntem még egyszer, és kinyújtottam a kezem.
A fickó ránézett, majd ismételten végigpásztázta tekintetével a sugárutat.
– Azta – füttyentettem –, marhára nincs érzéke a követéshez, de legalább vérbeli társasági ember.
Olyan lassan fordította felém a fejét, ahogy a Föld forog tengelye körül, mígnem sötét kavicsszeme találkozott az enyémmel. Ráadásul lefelé kellett néznie ehhez a művelethez; csontvázszerű fejének árnyéka tócsaként terebélyesedett el arcomon és vállamon. És nem vagyok egy kis növésű ember.
– Volt szerencsénk egymáshoz, uram? – A hangja úgy kongott, mint aminek bármelyik percben esedékes lenne a visszatérés a koporsóba.
– Hogyne lett volna – feleltem. – Maga Lurch. – Körbepillantottam a sugárúton. – Hol hagyta Hogyishívják kuzint, Lurch?
– Közel sem olyan szórakoztató, mint amilyennek hiszi magát, uram.
Felemeltem a kávéspoharam. – Csak várjon, amíg koffein is kerül a szervezetembe, Lurch. Mostantól számított negyed óra múlva képesített mókamester leszek.
Lurch lemosolygott rám, és az arcán szurdokká szélesedtek a barázdák. – Nem lenne szabad ilyen kiszámíthatónak lennie, Mr. Kenzie.
– Amennyiben, Lurch?
Egy daru egy betonoszlopot lendített a derekamnak, valami tűéles, apró fogakkal harapott a bőrömbe a nyakam jobb oldalán, Lurch pedig ellódult a látómezőm előtt, ahogy a járda felemelkedett és a fülem irányába gördült.
– Bírom a napszemüvegét, Mr. Kenzie – közölte a Keljfeljancsi, miközben gumiarca ellebegett előttem. – Igazán jól mutat.
– Nagyon high-tech – kontrázott Lurch.
Aztán valaki felnevetett, valaki beindította egy autó motorját, én meg szörnyen ostobának éreztem magam.
Q minden bizonnyal megbotránkozott volna.
– Fáj a fejem – nyögött Angie.
Mellettem ült egy fekete bőrkanapén, és az ő kezét is hátrakötözték.
– Hát maga, Mr. Kenzie? – szólalt meg egy hang. – Hogy van a feje?
– Felrázva – válaszoltam. – Nem keverve.
A hang irányába fordultam, de a szemem csupán világos barnával szegélyezett, erős sárga fényt látott. Pislogtam, mire a szoba kicsit megcsúszott.
– Elnézésüket kérem a drogok miatt – folytatta a hang. – Ha lett volna más megoldás...
– Ne rágja ezen magát, uram – nyugtatta egy másik hang, akiben Lurchöt ismertem fel. – Nem volt más megoldás.
– Julian, kérem, adjon Miss Gennarónak és Mr. Kenzie-nek egy pár aszpirint. – A hang felsóhajtott az erős sárga fény mögött. – És oldozza el őket, kérem.
– Ha megmozdulnak? – A Keljfeljancsi hangja.
– Ügyeljen rá, hogy ne tegyék, Mr. Clifton.
– Igenis, uram. A legnagyobb örömmel.
– A nevem Trevor Stone – közölte a férfi a fény mögül. – Mond ez önöknek valamit?
Megdörzsöltem a vörös foltokat a csuklómon.
Angie ugyanígy tett a sajátjával, és nyelt pár korty levegőt a helyiségből, amit Trevor Stone dolgozószobájának tippeltem.
– Kérdeztem valamit.
Belenéztem a sárga fénybe. – Igen, kérdezett. De jó magának. – Angie-hez fordultam. – Hogy vagy?
– Fáj a csuklóm és a fejem.
– Máskülönben?
– Úgy nagy általánosságban pocsék a hangulatom.
Visszapislantottam a fénybe. – Pocsék a hangulatunk.
– Ezt mindjárt gondoltam.
– Kapja be.
– Szellemes – mondta a világos fény mögül Trevor Stone, mire a Keljfeljancsi és Lurch halkan felkuncogott.
– Szellemes – ismételte a Keljfeljancsi.
– Mr. Kenzie, Miss Gennaro – folytatta Trevor Stone –, megígérhetem, hogy nem akarom bántani önöket. Valószínűleg fogom, de nem akarom. A segítségükre van szükségem.
– Csak nem? – Remegő lábakkal feltápászkodtam, és éreztem, ahogy mellettem Angie is felemelkedik.
– Valamelyik baromarcú embere hazavihetne minket – indítványozta Angie.
Megragadtam Angie kezét, ahogy a lábam megroggyant a kanapénál, és a szoba csak egy kicsivel dőlt jobban jobbra a kelleténél. Lurch olyan finoman bökte meg mutatóujjával a mellkasomat, hogy alig éreztem, és Angie-vel visszazuhantunk a kanapéra.
Még öt perc, közöltem a lábammal, és teszünk egy újabb kísérletet.
– Mr. Kenzie – szólt Trevor Stone –, megpróbálhat újra meg újra felállni a kanapéról, mi pedig számításaim szerint még úgy, ó, fél órán át újra meg újra visszalökhetjük egy tollpihével. Úgyhogy lazítsanak.
– Emberrablás – mondta Angie. – Akaratunk ellenére történő fogva tartás. Ismerősek a kifejezések, Mr. Stone?
– Azok.
– Helyes. Tisztában van vele, hogy mindkettő szövetségi bűntett, és igencsak kemény büntetést vonnak maguk után?
– Hmm – nyugtázta Trevor Stone. – Miss Gennaro, Mr. Kenzie, mennyire szembesültek életükben saját halandóságukkal?
– Volt pár súrlódásunk – válaszolta Angie.
– Tisztában vagyok velük – mondta a férfi.
Angie rám nézett, és felvonta a szemöldökét. Én az enyémmel feleltem.
– De, ahogy mondták, azok csak súrlódások voltak. Futó, volt-nincs pillantások. Most mindketten élnek, fiatalok, és joggal bizakodnak, hogy harminc vagy negyven év múltán is itt lesznek még ezen a Földön A világ – törvényeivel, erkölcseivel, szokásaival, szövetségi bűntettekre kirótt kötelező érvényű ítéleteivel – a markában tartja önöket. Rám, ugyanakkor, mindez már nem vonatkozik.
– Ő egy kísértet – suttogtam, mire Angie az oldalamba könyökölt.
– Milyen igaz, Mr. Kenzie – mondta a férfi. – Milyen igaz.
A sárga fény ellódult a szememből, én pedig belepislogtam a helyén keletkezett fekete űrbe. A feketeség közepén egy tűhegynyi fehér pötty egyre szélesebb és szélesebb narancsszínű körökbe piruettezett, nyomjelzőként terült szét a látómezőmön is túl. Aztán kitisztult a látásom, és megpillantottam Trevor Stone-t.
Arcának felső részét mintha aranytölgyből faragták volna – sziklaként magasodó szemöldök, amely hűvös zöld szemek fölé vet árnyékot, horgas orr, kiálló pofacsontok, barackszínű bőr.
Az alsó rész ezzel szemben önmagába omlott. Állkapcsa mindkét végén szétmállott; a csontjai mintha beleolvadtak volna valahová a szájába. Az álla, ami egy kis dudorrá kopott, egy gumiszerű bőrlebernyeg foglalatában egyenesen a padlóra mutatott, szája pedig teljesen alaktalanná torzult; úgy úszott arcának alulsó káoszában, akár egy amőba, fehérre fonnyadt ajkakkal.
Negyven és hetvenéves között bármennyi lehetett.
Sárgásbarna tapaszok borították gennyes kiütésekként a nyakát. Ahogy felállt súlyos asztala mögül, egy aranysárkányfejes mahagóni sétapálcára támaszkodott. Szürke, skótkockás nadrágja hullámzott vékony lába körül, de kék pamutinge és fekete vászonzakója úgy feszült masszív mellkasára és vállára, mintha oda született volna. A sétapálca fogantyúja alkalmasnak tűnt arra, hogy egyetlen suhintással golflabdákat zúzzanak vele porrá.
A férfi megvetette lábát, és remegve kapaszkodott sétapálcájába, ahogy lenézett ránk.
– Vessenek rám egy alapos pillantást – mondta –, aztán pedig hadd meséljek el maguknak valamit a veszteségről.
2. fejezet
– Tavaly – kezdte Trevor Stone – a feleségem hazafelé vezetett egy rendezvényről, a Beacon Hill-i Somerset Klubból. Ismerik a helyet?
– Ott tartjuk az összes fogadásunkat – felelte Angie.
– Igen, nos, elég az hozzá, hogy a kocsija lerobbant. Épp eljöttem a belvárosi irodámból, amikor felhívott, és felvettem őt. Vicces.
– Micsoda? – kérdeztem.
Pislogott egyet. – Csak eszembe jutott, milyen kevésszer fordult ez elő. Hogy együtt autóztunk. Ez is azok közé tartozott, amik a munka iránt érzett elkötelezettségem áldozatául estek. Egy ilyen egyszerű dolog, mint hogy húsz percig egymás mellett ülünk egy kocsiban, és szerencsénk volt, ha egy évben hatszor megtehettük.
– Mi történt? – kérdezte Angie.
A férfi megköszörülte torkát. – Ahogy lehajtottunk a Tobin hídról, egy kocsi megpróbált leszorítani minket az útról. Autórablás, ha jól tudom, így hívják. Nemrég vásároltam az autómat, egy Jaguár XKE-t, és nem állt szándékomban átengedni egy rablóbandának, akik úgy tartják, hogy ha akarnak valamit, az már azt is jelenti, hogy joguk van elvenni azt. Így hát…
Egy pillanatig kibámult az ablakon, elmerülve, feltételezem legalábbis, a csikorgó fémek és gyorsuló motorok zajában, az aznap esti levegő illatában.
– Az autóm felborult a sofőr felőli oldalára. A feleségem, Inez, végig sikított. Akkor még nem tudtam, de eltörött a gerince. A rablók bedühödtek, amiért tönkretettem az autót, amit már alighanem a magukénak gondoltak. Agyonlőtték Inezt, miközben én próbáltam nem elájulni. Sorozatban belelőttek az autóba, és három golyó a testembe csapódott. Különös módon egy sem okozott kritikus sérülést, habár az egyik elakadt az állkapcsomban. A három férfi ezt követően egy darabig azzal kísérletezett, hogy lángra lobbantsa az autót, de egyszer sem jutott az eszükbe kilyukasztani a benzintartályt. Egy idő után aztán elunták magukat, és elmentek. Én pedig ott feküdtem három golyóval és több törött csonttal a testemben, halott feleségemmel az oldalamon.
Otthagytuk a dolgozószobát, Lurchöt és a Keljfeljancsit, és bizonytalan léptekkel átvándoroltunk Trevor Stone pihenőszobájába vagy úri szalonjába, vagy bármi is legyen a neve annak a hangár méretű teremnek, benne egy biliárd- és egy sznúkerasztallal, cseresznyefa hátlapú darts céltáblával, pókerasztallal, és az egyik sarokban egy kis gurító gyeppel. Egy mahagóni bárszekrény futott végig a szoba keleti falán, és annyi pohár lógott felülről, amennyivel a Kennedy-klán egy teljes hónapot átbulizhatna.
Trevor Stone kétujjnyi whiskyt töltött magának a poharába, majd intett előbb az én poharam, majd Angie-é felé az üveggel, amit mindketten visszautasítottunk.
– A bűncselekményt elkövető férfiakat… igazából fiúkat igen gyorsan bíróság elé állították és elítélték, és mostanság kezdték meg életfogytiglani börtönbüntetésüket a Norfolkban, a feltételes szabadlábra helyezés esélye nélkül, és azt hiszem, hogy ez a legtöbb, amit igazságszolgáltatás címén elérhetünk. A lányommal eltemettük Inezt, és ezzel le is zárult volna minden, leszámítva a gyászt.
– Csakhogy – mondta Angie.
– Miközben az orvosok eltávolították az állkapcsomba fúródott golyót, a rák első jeleire bukkantak. Ahogy alaposabb vizsgálat alá vetettek, a nyirokcsomóimban is rákos daganatot találtak. Számításaik szerint legközelebb a vékony- és a vastagbelemben lesz találat. Nem sokkal azután minden bizonnyal kifogynak majd a kivágható testrészekből.
– Mennyi ideje maradt? – kérdeztem.
– Hat hónap. Az ő véleményük szerint. A testem ötöt súg. Bárhogy is lesz, több őszt már nem érek meg.
Elfordult a székével, és újra kinézett az ablakon a tengerre. Követtem a tekintetét, és észrevettem egy benyúló, sziklákkal szegélyezett, ívelt szakaszt az öböl túloldalán. Az öbölrész rákolló-szerű partszakaszon ágazott el és hatolt át, és addig fürkésztem a szakasz közepét, amíg fel nem ismertem egy világítótornyot. Trevor Stone háza egy szirtfokon ült a Marblehead Neck, egy fűrészfogas ujjhoz hasonlító táj közepén, közel a bostoni North Shore-hoz, ahol a házak irányára alig volt kevesebb egy egész városénál.
– A gyász – mondta a férfi – húsevő. Belőlünk táplálkozik, akár ébren vagyunk, akár nem, akár küzdünk ellene, akár nem. Éppúgy, mint a rák. Aztán egy reggel felébredünk, és azt vesszük észre, hogy minden más érzelmet – örömöt, irigységet, kapzsiságot, még a szerelmet is – felemésztett. Mi pedig egyedül maradunk a gyásszal, pőrén állunk előtte. És a gyász rabjai leszünk.
Jégkockák csilingeltek a poharában, és ő lenézett rájuk,
– Nem kell így lennie – mondta Angie.
Trevor Stone megfordult, és Angie-re mosolygott amőba szájával. Fehér ajkai megremegtek állának rothadó húsa és szétporladt csontjai felett, és a mosoly szertefoszlott.
– Ön jól ismeri a gyászt – szólt halkan. – Tudom. Elvesztette a férjét. Öt hónappal ezelőtt, jól mondom?
– A volt férjemet – felelte a padlóra szegezett tekintettel Angie. – Igen.
Kinyúltam a keze után, de ő megrázta a fejét, és az ölébe helyezte a kezét.
– Elolvastam az összes újságcikket és beszámolót – mondta Trevor Stone. – Még azt a puhafedeles „igaz történet” rettenetet is. Önök ketten megvívtak a gonosszal. És győztek.
– Döntetlen lett – köszörültem meg a torkom. – Higgye el.
– Meglehet – biccentett, és hűvös zöld tekintete találkozott az enyémmel. – Meglehet, hogy kettejük számára döntetlennek bizonyult. De gondoljanak bele, hány leendő áldozatot mentettek meg azoktól a szörnyetegektől.
– Mr. Stone – szólalt meg Angie –, minden tisztelettel megkérném, hogy ne beszéljen nekünk erről.
– Miért ne?
Angie felemelte a fejét. – Mert semmit sem tud róla, és ettől komplett idiótának hangzik.
Trevor Stone finoman cirógatta ujjaival a sétabotja fogantyúját, mielőtt előre hajolt volna, és másik kezével megérintette Angie térdét. – Igaza van. Bocsásson meg.
Angie végül úgy mosolygott rá, ahogy senki másra nem láttam mosolyogni Phil halála óta. Mintha Trevor Stone-nal régi barátok lettek volna, mintha mindketten olyan helyen éltek volna, ahová fény és kedvesség nem érhet el.
– Egyedül vagyok – mondta nekem Angie egy hónappal ezelőtt.
– Nem, nem vagy.
Angie egy dobogós matracon feküdt, amit a nappalimba fektettünk le. Saját ágya a legtöbb holmijával egyetemben a Howes utcai házában maradt, mert képtelen volt betenni a lábát arra a helyre, ahol Gerry Glynn meglőtte, és ahol Evandro Arujo elvérzett a konyhakövön.
– Nem vagy egyedül – ismételtem meg hátulról átkarolva őt.
– De igen. És mindegy, hányszor ölelsz át és mennyire szeretsz, ezen most nem tudsz változtatni.
– Mr. Stone… – szólította meg Angie.
– Trevor.
– Mr. Stone. Átérzem a gyászát. Tényleg. De ön túszul ejtett minket. Ön…
– Nem az én gyászom – vágott közbe Stone. – Nem, nem. Nem az én gyászomra utaltam.
– Akkor kiére? – kérdezte Angie.
– A lányoméra. Desiree-ére.
Desiree.
Úgy ejtette ki a nevet, mint egy imádság refrénjét.
Trevor Stone dolgozószobája, immár megfelelő megvilágításban, a lányának emelt szentély volt.
Ahol korábban csak árnyakat láttam, ott most egy nőről készített fényképek és festmények néztek szembe velem, életének szinte minden korszakából – csecsemőkori fotóktól általános iskolás képeken át gimis tablóképekig és diplomaosztós felvételekig. Kifakult és szemmel láthatóan rosszul ellőtt polaroidok foglaltak el falfelületeket vadonatúj tikfa keretekben. Az egyik spontán fénykép, amin egy másik nővel – nyilvánvalóan az anyjával – együtt szerepelt, egy kerti grillezésen készülhetett, mivel mindkét nő egy grillsütő fölé hajolt, papírtányérral a kezében, és egyikük sem nézett a kamerába. Egy jelentéktelen, szélein elmosódott pillanat az időben, készítője oda sem figyelt, hogy a két nőtől balra lemenőben van a nap, ami ezáltal sötét árnyékot vet a fényképész lencséjére. Olyan kép, amit bocsánatos bűn kihagyni egy fotóalbumból. Trevor Stone dolgozószobájában, sterling ezüst keretében és egy karcsú elefántcsont talapzatra helyezve viszont ugyanez bálvánnyá nemesült.
Desiree Stone gyönyörű nő volt. Az anyja, ahogy arról számos fénykép tanúskodott, latin származású lehetett, és a lánya örökölte tőle sűrű, mézszínű haját, állának és nyakának elegáns ívét, markáns arccsontját, vékony orrát, és bőrét, amely mintha örökösen a naplemente fényében fürdött volna. Desiree az apjától jáde-zöld szemet és telt, vadul elszánt ajkakat kapott örökségül. A genetikai hatások szimmetriája egy Trevor Stone asztalán egymagában árválkodó fényképen volt a legszembetűnőbb. Desiree édesanyja és édesapja között állt bíborszínű talárjában és sapkájában a diplomaosztón, háta mögött a Wellesley Főiskola kampuszával; átkarolta szülei nyakát, és közel húzta arcukat az övéhez. Mindhárman mosolyogtak, mint akik gazdagságtól és egészségtől robosztusak, és az anya kifinomult szépsége és az apa erőtől duzzadó kisugárzása mintha középen, a lány arcában találkozott és olvadt volna egybe.
– Két hónappal a baleset előtt – emelte fel egy pillanatra a fényképet Trevor Stone. Rápillantott, és romokban heverő arcának alsó része görcsösen egy mosolynak tűnő valamibe rándult. Visszahelyezte a képet az asztalra, és ránk nézett, ahogy helyet foglaltunk vele szemben. – Ismer bármelyikük egy Jay Becker nevű magánnyomozót?
– Ismerjük Jayt – feleltem.
– A Hamlyn és Kohl Nyomozóirodának dolgozik – tette hozzá Angie.
– Így igaz. Mi a véleményük róla?
– Szakmailag?
Trevor Stone vállat vont.
– Nagyon jó a munkájában – mondta Angie. – A Hamlyn és Kohl csak a legjobbakat alkalmazza.
A férfi biccentett. – Úgy értesültem, néhány évvel ezelőtt felajánlották, hogy kivásárolják önöket, ha cserébe átmennek hozzájuk dolgozni.
– Honnan veszi ezeket? – kérdeztem.
– Igaz, nem?
Bólintottam.
– És tudomásom szerint egy igen tetszetős ajánlattal álltak elő. Miért utasították vissza?
– Mr. Stone – válaszolt Angie –, ha nem vette volna észre, mi nem az öltöny-nyakkendős, igazgatótanácsi üléseken tespedő típusba tartozunk.
– Nem úgy, mint Jay Becker?
Bólintottam. – Pár évet lehúzott az FBI-nál, mielőtt úgy döntött volna, hogy jobban szereti a magánszektorban rejlő pénzt. Imádja a jó éttermeket, a szép ruhákat, a nagy lakást, meg az ehhez hasonlókat. Jól fest öltönyben.
– És, mint mondták, jó nyomozó.
– Nagyon – erősítette meg Angie. – Ő segített felgöngyölíteni a Bostoni Szövetségi Bank maffiaügyleteit.
– Igen, tudok róla. Mit gondolnak, ki bízta meg vele?
– Maga – feleltem.
– És számos más neves üzletember, akik kisebb összegeket vesztettek, amikor ’88-ban összeomlott az ingatlanpiac, és kezdetét vette a takarékszövetkezeti válság.
– De ha már korábban alkalmazta, akkor miért tőlünk kér róla ajánlólevelet?
– Azért, Mr. Kenzie, mert nemrég megbíztam Mr. Beckert, és egyben a Hamlyn és Kohlt, hogy találják meg a lányomat.
– Találják meg? – rökönyödött meg Angie. – Mikor tűnt el?
– Négy hete – jött a válasz. – Harminckét napja, hogy pontos legyek.
– És, megtalálta Jay? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelte Trevor Stone. – Ugyanis mostanra Mr. Becker is eltűnt.
Reggel a városban hideg volt, de elfogadható mértékben, komolyabb szél nélkül, nulla fok körüli hőmérséklettel. Olyan idő, amit megérez az ember, de azért nem annyira, hogy meg is gyűlölje.
Trevor Stone hátsó tisztásán ezzel szemben süvöltő szél tépett az Atlanti-óceán felől, tajtékos hullámok robajlottak, és a hideg sörétként csapódott az arcomba. Felhajtottam a bőrkabátom gallérját az óceáni fuvallat ellen, Angie pedig zsebébe mélyesztett kézzel húzta összébb magát, ám Trevor Stone a szélnek feszült. Csupán egy vékony szürke esőkabáttal egészítette ki öltözékét, mielőtt kikalauzolt volna minket ide; a nyitott esőkabát csak úgy verdesett teste körül, ahogy szembehelyezkedett az óceánnal, és úgy tűnt, mintha kihívná maga ellen a hideget, hogy hatoljon át rajta.
– A Hamlyn és Kohl visszafizette az előlegemet, és ejtette az ügyemet – mesélte.
– Milyen indokkal?
– Indoklás nélkül.
– Ez etikátlan – jelentettem ki.
– Mik a lehetőségeim?
– Polgári bíróság – feleltem. – Menjen rá a gatyájuk is.
A férfi elfordult a tengertől, és addig meredt ránk, amíg meg nem értettük.
– Mindenfajta jogi megoldás hasztalan – mondta ki Angie.
Trevor Stone bólintott. – Mert halott leszek, mire bármilyen tárgyalás megkezdődne. – Ismét a szélnek szegült, és háttal nekünk folytatta, szavait a heves szél szállította. – Korábban nagy hatalmú ember voltam, nem voltam hozzászokva a tiszteletlenséghez, a félelemhez. Most tehetetlen vagyok. Mindenki tudja, hogy haldoklom. Mindenki tudja, hogy nincs időm harcolni velük. Lefogadom, hogy mindenki rajtam nevet.
Átszeltem a tisztást, és mellé álltam. A pázsit pont a lába előtt ért véget, hogy meredek, göröngyös, sötét sziklaszirt táruljon elém, amelynek felszíne fényes ébenfeketében ragyogott az alant tomboló hullámverés előtt.
– Akkor miért hozzánk fordult? – érdeklődtem.
– Körbekérdezősködtem – hangzott a felelet. – Mindenki, akivel beszéltem, azt mondta, hogy mindkettejükben megvan az a két tulajdonság, amire szükségem van.
– Mely tulajdonságok? – kérdezte Angie.
– Önök becsületesek.
– Annyira…
– …amennyire egy korrupt világban lehet, igen, Mr. Kenzie. De becsületesek azokkal, akik kiérdemlik a bizalmukat. Nekem pedig feltett szándékomban áll kiérdemelni.
– Hát, nem a legjobb módját választotta az elrablásunkkal.
Vállat vont. – Egy kétségbeesett ember vagyok, akiben ketyeg az óra. Önök bezárták az irodájukat, és nem vállalnak ügyeket, még csak találkozni sem hajlandóak lehetséges ügyfelekkel.
– Igaz – láttam be.
– A múlt héten számos alkalommal hívtam önöket otthon és az irodájukban egyaránt. Nem veszik fel a telefont, és nincs üzenetrögzítőjük.
– Nekem van – javítottam ki. – Csak momentán épp ki van kapcsolva.
– Leveleket is küldtem.
– Nem bontja fel a leveleket, csak ha számláról van szó – felelte Angie.
Trevor Stone úgy nyugtázta ezt, mintha bizonyos körökben szokás volna így tenni. – Ezért hát drasztikus lépésekhez kellett folyamodnom, hogy biztosan végighallgassanak. Ha nem vállalják az ügyem, kész vagyok húszezer dollárt fizetni pusztán az itt töltött idejükért és az önöket ért kényelmetlenségért.
– Húszezer – visszhangozta Angie. – Dollárt.
– Igen. A pénz már semmit nem jelent számomra, és nincs örökösöm, ha nem találom meg Desiree-t. Mindemellett, ha utánanéznek, rájöhetnek, hogy húszezer dollár elhanyagolható a teljes vagyonomhoz viszonyítva. Egyszóval, ha úgy kívánják, térjenek vissza a dolgozószobámba, vegyék ki a pénzt a jobb felső asztalfiókból, és éljék tovább az életüket.
– És ha maradunk – mondta Angie –, mi lenne a dolgunk?
– Találják meg a lányomat. Elfogadtam a lehetőséget, hogy meghalt. Ami azt illeti, tisztában vagyok ennek valószínűségével. De nem fogok kétségek közt meghalni. Tudnom kell, mi történt vele.
– Már felvette a kapcsolatot a rendőrséggel – tippeltem.
– Akik üres szóvirágokkal hízelegtek – biccentett. – De ők egy fiatal, gyásztól gyötört nőt látnak, aki úgy döntött, kóborol egy kicsit a világban, hogy összeszedje magát.
– És ön biztos benne, hogy nem ez a helyzet.
– Ismerem a lányomat, Mr. Kenzie.
A sétabotjára támaszkodva megfordult, és a tisztáson át elindult vissza a házhoz. Ahogy követtük, megláttam tükörképünket dolgozószobája hatalmas ablakainak üvegében – a töpörödő embert, aki kihúzza magát a szél ellen, miközben esőkabátja körülötte verdes, és botja támasztékot keres a fagyott pázsiton; balján egy alacsony, gyönyörű nőt, akinek sötét haját veszteségek tépázta arca előtt kavarta a szél; jobbján pedig egy harmincas évei elején járó férfit, baseballsapkában, bőrkabátban és farmerben, aki kissé zavart arckifejezéssel figyeli a mellette sétáló két büszke, de sérült embert.
A teraszhoz érve Angie kinyitotta az ajtót Trevor Stone-nak, és így szólt: – Mr. Stone, azt mondta, hogy úgy hallotta, megvan bennünk az a két tulajdonság, amire a leginkább szüksége van.
– Igen.
– A becsületesség volt az egyik. Mi a másik?
– Úgy hallottam, kérlelhetetlenek – felelte a dolgozószobájába lépve. – A végsőkig kérlelhetetlenek.
