Stephen King: Tortúra
Európa kiadó, Ford.: Szántó Judit, 416 oldal - Stephen King-sorozat
A bennem élő habzó szájú, tinikorú King-rajongónak fáj kimondani a kellemetlent: a Tortúra a szerző utolsó igazán jó könyve. Huszonhárom éve írta. Közvetlenül a befejezése után leszokott a kokóról, és a mai napig ennek a meggondolatlan cselekedetének a középszerű gyerekeit esszük.
Annyira jó könyv, hogy még azt is elviseli, hogy egy író a főhőse, pedig utóbbi általában köldökbámulást jelent doszt, még műfaji munkákban is. King, ez az egykori őrült zseni átugorja a csapdát, és sikerrel fűzi össze a kreatív folyamat fájdalmaiban való fetrengést az explicit borzalmakkal.
Minden férfi álma, hogy álló nap az ágyban dögölhessen, és legyen egy nő, aki kiszolgálja. Hát Paul Sheldon bestsellerszerzőnek megvalósul a kívánsága, mindössze nem úgy, ahogyan képzelnénk. Balesetet szenved egy isten háta mögötti, ember és állat által elhagyott helyen, kocsija lebucskázik az útról, betemeti a hó. Életét egy debella asszonyság menti meg, Annie Wilkes-nek hívják a szentemet, és Paul óriási szerencséjére "gyakorlott ápolónő". Vállára kapja az eszméletlen embert, és elcipeli takaros tanyájára. Ott rendbe rakja össze-vissza roncsolódott testét, már amennyire ez lehetőségeiből telik, és elkezdi visszatáplálni az életbe.
Paul pár nap alatt kivergődik a kómából. A hálája határtalan, mindössze amiatt szorong, hogy az idő múlásával a külvilágból senki sem érkezik, hogy elszállítsa. Pedig a nő felvette a hatóságokkal a kapcsolatot, ő maga mondta! Na mindegy, kis ideig képes lesz még talán elviselni ezt a kényelmes, bár kényszerű fogságot. Nincs is az egésszel semmi baj, csak ne lenne Annie olyan hirtelen haragú...
Túlságosan közismert a történet ahhoz, hogy tovább toporogjak körülötte: Annie Wilkes egy dühöngő őrült, ráadásul Paul "legnagyobb rajongója", és szó szerint tűzzel meg vassal kényszeríti rá a férfit egy új Tortúra-regény megírására (Tortúra Paul állandó hősnője). Az Oscar-díjas filmváltozat sem rossz, de a könyv intenzitásának közelébe sem jön, épp a csúcspontok lettek, a közönségsiker óhajtása okán, letompítva. A Tortúra valószínűleg King legizgalmasabb könyve, és az egyik legkegyetlenebb.
King úgy kerüli el az írói psziché feltárásának buktatóit, hogy nem nyavalyog. Szakmaként kezeli az alkotói folyamatot, a művészet szótól röhögőgörcsöt kap - hogy az-e, arról kizárólag az utókor dönthet -, és tisztában van vele, hogy akik militánsan másként gondolkodnak a kérdésben, azok vagy sznobok, vagy Annie Wilkes-ek.
Így hát Paul, mivel túl szeretné élni ezt a kis kalandot, illetve szeretné megtartani az egyelőre intakt testrészeit, írógépével nekiáll feléleszteni Tortúrát, akit legutolsó könyvében eltett láb alól (mondanom sem kell, Annie legnagyobb bánatára és pszichotikus rohamai katalizátoraként). A két ember hónapokat tölt összezárva, a komor hegyek szorításában, izolációtól ölelve, de ami a legfontosabb, egymásnak kiszolgáltatva: ahogyan szüksége van Paulnak a nőre a túléléshez (paradox módon persze az őrült picsa jelenti rá a legnagyobb veszélyt), úgy Annie-nek is kell a férfi, a meséi, a fantáziája - már csak a történet várása élteti ezt az ön- és közveszélyes emberhegyet. Gyönyörű, letisztult szimbiózis: az egyik oldalon az éltető csöcs, a másikon egy szánalmas Seherezádé.
Nyilvánvaló, hogy a regényt King és fanatikus rajongóinak viszonya ihlette, ám a Tortúra többek között éppen azért kiváló regény, mert túllép ennek a viszonyrendszernek a taglalásán. Két ember egymás iránti alapvető szükségéről mesél, egy gyönyörű, tiszta állapotról, amelyet csak az önös érdek hajt, és a morál illúziója még csak a közelébe sem merészkedik. Hiszen a végső-végletes helyzetben előkaparnád a másikból, amire szükséged van, mindegy az eszköz: akár szavakkal, akár baltával, akár láncfűrésszel.
