Albert Sánchez Pinol: Pandóra Kongóban, fordította: Bakucz Dóra
Európa Könyvkiadó, 2014, 460 oldal, 3990 HUF
A-
Találkoztam egy barátommal, a hónom alatt szorongatott könyvre bökött, és megkérdezte, mi jót olvasok éppen, én pedig azt feleltem: egy ifjúsági könyvet, ami azzal kezdődik, hogy egy brutális, kétszeres gyilkossággal vádolt bűnöző ügyvédje felkér egy fiatal, kihasznált kis írót, hogy jegyezze fel a gyilkosság pontos történetét....Erre a barátom félbeszakított, és megkérdezte, hogy ez valóban egy ifjúsági könyv akar lenni? Hát igen, feleltem, még Coopernél is több benne a kifröccsent agyvelő (meg a „szemlekvár”). És akkor azt nem is említettem, hogy többször és hangsúlyosan szerepel benne a csikló szó. De egyébként...nem ez a lényeg. Mi a lényeg?- kérdezte a barátom. Hát hogy ha rákattansz, akkor imádni fogod. Mi a címe? Pandóra Kongóban. Fura címe van, fintorgott a barátom. A könyv is fura, vontam meg a vállam.
Mondjuk ha Cooperrel kezdem, akkor tévútra vezetem az olvasót. Nekem olvasás közben leginkább H.G.Wells járt az eszemben, utána Verne, és csak azután Cooper. A Pandóra fejet hajt a kalandregény klasszikusai előtt, miközben a történet felépítése, az okosan megcsavart keretes szerkezet magát az alkotás -és persze a befogadás- folyamatát is újra- és újraértelmezi. Hiszen a regény (időrendileg) elején alig nagykorú írót, Tommy-t a szó legszorosabb értelmében belerángatják Marcus és Angmam történetébe, amit ő aztán lelkiismeretes alapossággal vet papírra, hogy aztán az egész kéziratnak nyoma vesszen, majd a háború után újra elővegye, és megírja másodjára és harmadjára is, míg végül kézen-közön keresztül eljutnak a kiadásig, hogy rajongott és félreértelmezett siker legyen belőle, írja a narrátor, a könyvben, ami ennek a könyvnek a hosszú évtizedek múltán, fiktív alkotója által lejegyzett születéstörténete.
Kacifántos? Nem az. Bonyolultabbnak hangzik, mint amilyen, és a szálak kibogozására, a történet követhetőségére éppen Tommy Thomson, az „alkotó” a garancia: szerethető és kedves figura. Az „általa” használt nyelv az, ami a Pandórát igazán remek olvasmányélménnyé teszi: nem is a magasirodalmi, ilyen-olyan finom megmunkáltságról van szó, hanem van Pinolnak egy olyan követhetetlen, időnként meghökkentő vagy elmosolyogtató nyelvi logikája, ami egyszerűen függővé teszi az arra fogékony olvasót. Simogatóan szépen bánik a szavakkal, a történet fonalát pedig végig feszesen tartja. Az olvasó, akit dramaturgiailag tökéletes érzékkel terelgetnek a különböző idősíkok és helyszínek között, hogy végig fennmaradjon az érdeklődése, időnként olyan hasonlatokba fut bele, mint például ez: „Kongóban...Az emberek olyan nyelvet beszéltek, mintha buborékok pezsegnének a szájukban.”
Értik már? Bravúros, ügyes, és kiszámíthatatlan, és mindez együtt (ahogy a barátomat is figyelmeztettem rá) egyszerűen imádnivaló.
Maga a történet különböző kalandregénysémákat vesz alapul, használ és gyúr egybe. A kiindulópont a húszas évek elejének Londonja, narrátora a leginkább Durrell Rokonom Rosy-ának Adrianjére emlékeztető Tommy, a történet a történetben főhőse pedig Marcus, a zöldszemű, rövidlábú cigányfiú. A nagyvárosi, ócska panzióban élő, nyeszlett aligfelnőtt téblábolása, és fiatal katonatiszt gazdáival a feltérképezetlen, megismerhetetlen meghódítására és kizsákmányolására készülő szolga kalandjai ugyanolyan pontossággal és jó arányérzékkel kerülnek bemutatásra: ott vagyunk, izgulunk, nevetünk, izzadt tenyérrel szorongatjuk a kötetet, ilyen és egyéb jóságok.
Amikor aztán Marcusék barangolása az őserdőben a megtalált aranybányával rabszolgatartó kalandok helyett lassan wellsi rémálommá torzul, az addig megszokott történet újabb fordulatot vesz, és ezt is szeretjük, szépen beleágyazódik a történetbe, ami addig a vernei véres-verejtékes Afrika-történetekre hasonlított leginkább. A hófehér, magas, föld alatt élő tektonok a maguk agresszív, mégis annyira emberi viselkedésével ha nem is túl eredeti, de ügyes megoldás (és valljuk be: megunhatatlan ez a típusú társadalomkritika), Marcus szerelme megható, és a jelenben (illetve az elbeszélői múltban) tartózkodó Tommy egyre erősödő, a logikának ellentmondó rajongása felpezsdíti annyira a történetet, hogy az olvasó nem gondolja: én ezt már olvastam valahol. Mert amúgy igen, ezt, legalábbis részleteiben biztos, de így még nem. A föld alatti mutánsok az oké, de hányszor szakították például félbe a történetet egy Mária Antónia nevű, teknőtlen, de vérszomjas bosszúálló teknős cipőkrémes kalandjai? Na ugye.
A kötet aztán eljut a történet(ek) sokadik végéig is, vannak benne kiszámítható és kiszámíthatatlan fordulatok, meg csavarok, némi meghatódottság, és el lehet gondolkozni a humanitás határáról, erkölcsről, felelősségvállalásról - úgy általában azokon a dolgokon, amikről egy jó ifjúsági kalandregény elgondolkodtat. Katarzist nem okoz, pár kellemes órát igen. Feledhetetlennek nem feledhetetlen (majd elválik), könyvespolcra tenni, továbbajánlani viszont érdemes. Pinol a legnagyobb katalán sztárírónak számít mostanában (vannak amúgy rajta kívül katalán sztárírók?), előző könyvét, a Hideg bőrt, ami, talán az író eredeti antropológus szakmája miatt is hasonló témával foglalkozik (idegen faj, morális kérdések, magára maradt főhős, szexualitás) elvileg megfilmesítik, bár elég nehéz bármiféle információt fellelni róla a neten. Én nagyon szerettem a Pandórát, és pont ezért remélem, hogy nem lesz ugyanez a sorsa. Ennek a történetnek, ami egy kicsit sablonos, meg klisés meg csöpögős néha, éppen az a bája, hogy el kell olvasni: hogy aztán magunk is elgondolkozzunk egy kicsit a fantázia, meg szeretet határain.
