C-
Ugron Zsolna: Úrilányok Erdélyben

Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2010, 302 oldal., 3499 Ft.

Ugron Zsolna regénynek nevezett betűhemzsegvényét pár sorban is össze lehetne foglalni: a kolozsvári származású, évek óta Budapesten élő és dolgozó szingli-sztereotípia váratlanul Transzilvániába helyezi vissza székhelyét, hogy egy félig erdélyi, félig bengáli (!) férfi feleségeként grófnőivé restaurálja mondén-modern fővárosi életét a vadregényes erdélyi táj kellős közepén. A szerző ezzel a könyvvel a chicklitek közé pozícionálja magát, a műfaj hazai képviselői, Vass Virág és Fejős Éva mellé. Hát így.

De akkor jöjjön hosszabban is: Az önéletrajzi ihletésű Úrilányok Erdélyben rettenetesen ellenszenves mű, felsorolni is nehéz, annyi a problematikus szegmense. Elsőként rögtön a startnál szörnyen visszataszító szerzői egotripben lehet részünk, az Annának nevezett Zsolna-alteregó ugyanis imígyen jellemzi önmagát: „… szép ívű nyakát nem lehetett nem bámulni. (…)… a francia nagykövet díszvacsorájáról jött, szűk kis fekete ruhában, magabiztosan konstatálva a termetén végigfutó elismerő pillantásokat és az azokat kísérő képzeletbeli csettintéseket. (…)… hosszú haját lassan konttyá tekerte, majd hagyta lezuhanni a fekete ruha alig takarta fehér vállára, és bezsebelte a jól megérdemelt felhergelt pillantást.” Tisza Kata ehhez képest pirulós iskoláslány. (Egy további részlet itt.)

Másrészt az Úrilányok… igazi kasztregény, és (bár ez nem elkerülhetetlen következmény) sikerült elviselhetetlenül sznobbá írni: a Budapest felső köreiben cirkuláló írói toll már az első fejezetekben gondosan megágyaz a később színre lépő, sokszor a kibírhatatlanságig fokozódó erdélyi puccparádénak. A hősnő televíziós újságíró, és egy Jerome nevű ultragazdag francia festő csaja: a tévében ugyan nem mindig süt a nap (az a csúnya főszerkesztőnő utálja, micsoda borzalom), cserébe viszont mindennap egy rakparti műteremlakásban hajthatja álomra munkában és bulikban megfáradt fejét, léha estéi és éjszakái pedig méregdrága bárokban, kiállításokon, bálokon, színházban telnek. Ráadásul, ha úgy tartja kedve, pasistul Hongkongba ruccan, melynek csak egy fokkal örül jobban, mint én, ha valaki a Vizivárosba kocsikáztatja. A nemesi rangot a génjeiben hordozó, a belvárosi sznob-belterjben tobzódó, törtető lányka és a Németországban cseperedett bengáli/erdélyi bankárfiú lav et förszt szájtja így nem illeszthető a Love Story-szerű darabok hagyományának sorába, sokkal inkább ama dél-amerikai szappanoperák szellemiségével (távolabbi) rokon, ahol a szegénynek hitt lányról egy csapásra kiderül, hogy valójában előkelő nemesi família mélyen titkolt sarjadéka. Biztos van, aki ezt a történettípust kedveli, én nem tartozom közéjük.
 
A színpompás erdélyi miliőbe történő beavatás során porondra pattan az úri menazséria: rigolyás, cezaromán grófok, szégyentelenül gazdag diplomaták, rangkórságban szenvedő parvenük sorjáznak a könyv lapjain olyan tálalásban, hogy még azok is elundorodnak ettől a világtól, akik nem feltétlenül tekintenek minden arisztokratát vérnősző baromnak, netán vonzzák is őket valamennyire a letűnt korok huzatos kastélyaiban köhécselő, emlékké mumifikálódott főméltóságú méltóságák. A regény dőzsölő esküvők, pazarló lakomák, kétes humorú főúri bon mot-k, főállásban a gasztronómia minőségét felügyelő nemesek, a ruha szalagjának színén hosszan rágódó fruskák katalógusa a régmúlt századoktól napjainkig, reflektálatlanul, egy elbaltázott szitkom szatíra- vagy akár szituációshumor-muníciójával felszerelve (ha megkíséreljük távolságtartó, finom élcnek, karikírozás-kísérletnek felfogni Pólika vagy Ízi néni, esetleg Sophie kontesz úri huncutságainak ecsetelését, amint értesülünk róla, hogy a kastély új úrnője a kádat a hálószoba közepére tervezi, rögvest elkomorulunk). A legviccesebb jelenetben a sznobizmus vértjétől talán picit szabadulni próbáló hősnő a hirtelen szerelembeesés adekvát kifejezéséhez a nyolcvanas évek altervilágát hívja segítségül, és a Bizottság Szerelem című örökzöldjének amúgy is hibásan idézett sorát egyenest Müller Péternek tulajdonítja; de azon is hosszan kacagtam, amikor botcsinálta nyelvművelőként hites ura nyelvileg ösztönösen jól formált ragozását gőgösen javítja ki, mutatván, hogy a férfi elmaradott nyelvi kultúrája hogyan szárnyal az ő segítségével a művelt magyar felsőosztály régióiba.
 
Harmadrészt: Ugron Zsolna egyszerűen nem tud írni. Elhiszem, hogy úgy érezte, az élete kész regény, ám az üdvösséghez ez kevés, keresnie kellett volna valakit, aki meggyőződését képes korrekt módon megvalósítani. Az írónő sikertelenül próbál összeházasítani szingliregényt, útikalauzt, anekdota-gyűjteményt, szakácskönyvet és történelmi minikatalógust: műgond egy szál se, csapnivaló a szerkesztés, rosszul működik az arányérzék. Bizonyos fejezetek túl hosszúak és elnagyoltak, más részletek meg összecsapottak, különösen azok, ahol a szerző a történelmi emlékezettel próbál valamit kezdeni. A motivációkra a leghalványabb fény sem vetül - gőzöm sincs például, Jerome miért szakít a hősnővel, ez egyszerűen elsikkadt. A gyengébbek kedvéért dőlt betűvel szedett arisztokrata-anekdoták zömmel unalmasak, vagy ha mégis pislákol bennük cseppnyi spiritusz, a tálalás azt is menthetetlenül kilúgozza. Összegányolt, hanyagul megírt munka az Úrilányok Erdélyben, egyetlen érdeme Ugron Zsolna szakácsnői és receptközvetítői tehetségének felvillantása, de a sűrűn szervírozott ínyencségekkel is úgy jár az átlagos méretű pénztárcával rendelkező olvasó, mint mikor a kifutón imbolygó modell fényév távolságra lebegő ruhakölteményeit csodálja. Ínycsiklandó ugyan a vörösborban párolt őzgerinc, a spárga narancsmártásban meg az epersorbet, de túl távoli és érdektelen, ráadásul az étkek narratívába történő betuszkolása legtöbbször erőltetett, indokolatlan, öncélú.