Fotó: Valuska Gábor
Viszonylag ritka, hogy egy romantikus regény hősét és cselekményét egy természetfilm inspirálja, de valami ilyesmi történt a Lantmadár esetében. Cecelia Ahernt ugyanis annyira lenyűgözte a hangutánzó lantmadárról szóló videó, hogy elhatározta, következő regényének főszereplőjét ennek a különleges élőlénynek a tulajdonságaival ruházza fel. Cecelia Ahern ma egyike a legnépszerűbb ír íróknak: bár apja sokáig miniszterelnökként szolgált, a lánya azt mondja, ő maga sosem akart politikai pályára lépni. Újságírást tanult és mindössze huszonegy éves volt, amikor megírta első regényét, az Utóirat: Szeretlek!-et. A könyv és a hollywoodi feldolgozás, Gerald Butlerrel és Hilary Swankkel a főszerepben, azonnal híressé tette. Könyvei azóta világszerte több mint 25 millió példányban keltek el, és nincs megállás – a közelmúltban fejezte be tizenhetedik regényét. Cecelia Ahern az Ünnepi Könyvhétre érkezett Budapestre; mi a meg nem hallott hangokról, a jó időzítés fontosságáról és a boksz iránti szeretetéről is beszélgettünk vele.
Cecelia Ahern Budapesten. Az író június 7-én 17 órától a Vörösmarty téren mutatja be legújabb regényét, a beszélgetőtársa Balázsy Panna lesz, 18 órától pedig dedikálja a könyveit. A részletekért kattintsatok IDE!
A Lantmadárnak egy olyan lány a hőse, aki teljesen visszavonultan él, majd hirtelen egy totálisan mesterséges világban, egy tévés tehetségkutatóban találja magát. Ennél a történetnél mi izgatta elsősorban: ez a különös, magának való személyiség, vagy inkább az az ellentét, ami a főhőse és a közeg között feszült?
Ehhez először el kell mesélnem, honnan jött a regény ötlete. Ismeri David Attenborough-t? Hát persze, mindenki ismeri őt! Egyszer láttam azt a filmjét a lantmadárról, és azt gondoltam, milyen érdekes és magával ragadó élőlény. Megmutattam a lányomnak is, aki akkor hatéves volt, ő pedig megpróbálta utánozni a lantmadár hangjait. Miközben hallgattam őt, az jutott eszembe, milyen lenne, ha egy embernek olyan képességei lennének, mint ennek a madárnak. Ez volt tehát a legelső, ami az eszembe ötlött, és tudtam, hogy a lantmadár jellemzőire egy személyiséget, egy emberi karaktert akarok felépíteni. Ennek a könyvnek a megírásában épp az volt a kihívás, hogy ezt a szereplőt vajon fel tudom-e építeni egy madárra. Laura egy szerény, visszahúzódó ember, aki nagyon kötődik a természethez, de akit egy teljesen másik világba helyeztem, és arra voltam kíváncsi, hogyan boldogul egy ilyen modern környezetben. Hogy hogyan tud alkalmazkodni és túlélni akkor, amikor a természet összes szépségétől megfosztják.
Cecelia Ahern: Lantmadár
Fordította: Balassa Eszter, Athenaeum Kiadó, 2018, 400 oldal, 3999 HUF
Láttam ezt a bizonyos Attenborough-videót, de azt megelőzően, hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt, hogy ez a madár egyáltalán létezik. A regényben a lantmadár inkább csak motívumként jelenik meg, talán ezért is éreztem úgy, mintha egy kis mágia is felfedezhető lenne benne.
Ez nem egy mágikus könyv, de van benne némi mágikus érzet. A korábbi könyveim között akad olyan, melyben a mágia valóban megjelenik, de itt nem erről van szó. Látta a Rendőrakadémia című filmet? Abban volt az a vicces fickó, aki képes mindenféle hangokat utánozni, szóval, ez nem annyira szokatlan vagy fura dolog. Ami nagy különbség, hogy Laura a hangok utánzásával is kommunikál. Így dolgozza fel és érti meg a körülötte lévő világot. Noha beszél is, de esetében az utánzás egyfajta nyelvnek is tekinthető. Miközben ezt a könyvet írtam, sokat gondolkoztam a hangokon, olyanokon, melyeket az emberek a rohanós mindennapokban egészen egyszerűen elfelejtenek meghallani, ő viszont hallja őket.
Jó, hogy említi a kommunikációt, mert a könyveit olvasva feltűnt, hogy a kommunikáció vagy annak hiánya milyen kiemelt szerepet játszik bennük. Olyasmire gondolok, mint amikor az emberek hiába beszélnek egymással, az üzeneteik valahogy nem érnek célba vagy elsikkadnak. Van valamiféle elképzelése arról vagy magyarázata arra, mi lehet az oka annak, hogy olyan sokszor félrekommunikálunk a társas kapcsolatainkban?
Nyilván mindenkinek nagyon mások az erősségei és a gyengéi, de ha a regényt vesszük alapul, ott van Laura, aki azonnal megtalálja a közös hangot a hangmérnök Solomonnal, és szinte azonnal egyfajta kötődés és megértés alakul ki kettejük között. A való életben is van rá példa, hogy az ember találkozik valakivel, és azonnal kialakul egyfajta kapcsolat kettejük között. A könyveimet mindig a képzeletem, a megfigyeléseim és a tapasztalataim alapján írom, és persze az emberekkel való interakcióim alapján, és hát, igen, nagyon izgat az emberi kommunikáció: az, hogy milyen sokféle módon kommunikálunk, és hogy mi az oka, hogy bizonyos emberekhez annyira vonzódunk az életünk bizonyos szakaszaiban. Például, ha valakivel, aki ma az életünk része, öt évvel korábban találkozunk, akkor lehet, hogy az az időpont nem lett volna megfelelő az ismerkedésre. Hiszek abban, hogy életünk egy-egy adott időpontjában önmagunk különböző személyiségei más személyiségeket vonzanak be.
Szóval, csak el kell találni a megfelelő pillanatot?
Minden a megfelelő időzítésről szól, arról, hogy az ember éppen hol tart az életében, és hogy abban a szakaszban mi vonz egymáshoz két embert. Ez a könyv tényleg ezt próbálja meg feltárni.
Lantmadár – az állat. Az Ausztráliában honos állatot David Attenborough videója tette világhírűvé, melyben a környezete hangjait utánzó madár más madarak mellett a láncfűrész, az autóriasztó és a fényképezőgép hangját utánozta.
Lantmadár – a regény. Ahogy Ahern az interjú elején is elmondta, a regényt egyértelműen az Attenborough-videó inspirálta. Főhőse egy Laura nevű lány, aki a világtól elzárva él egy vidéki házban, míg a környéken forgató dokumentumfilmes csapat fel nem fedezi, milyen elképesztő hangutánzó képességekkel bír. A lány hamar megtalálja a közös hangot a hangmérnök Solomonnal, aki az egyetlen támasza és bizalmasa lesz a külvilágban, még úgy is, hogy a férfi a Bo nevű rendező barátja. A rendezőnek hamar szöget üt a fejében a gondolat, hogy a készülő filmnek jó hírverést csapna, ha a lány egy tévés tehetségkutatóban szerepelne, ez a döntés viszont mindannyiuk életét fenekestül felforgatja.
Az előbb már említette a hangokat, és hogy Laura a hangok révén kommunikál. Írás közben tudatosabban figyelt arra, hogy milyen hangok és zajok veszik körül?
Igen, és rá kellett jönnöm, hogy nem hallom őket. Én egy megfigyelő típus vagyok, mindig figyelek, de nem hegyezem a fülem. Szóval, ültem az irodámban, és mindig is azt gondoltam, hogy az egy csendes helyiség, de hirtelen arra kellett treníroznom a fülemet, hogy mindenféle hangokra figyeljen, olyanokra, melyekre korábban fel sem kaptam a fejem. Igazából az volt kihívás, hogy megpróbáljam leírni a hangokat. Íróként például hogyan magyarázzam el egy kávégép hangját? A legtöbbet úgy érhettem el, ha leírtam az emberek reakcióit, hogy milyen érzéseket váltottak ki belőlük a hangok: amikor például Laura a víz hangját utánozta, akkor valakinek azt juttatta eszébe, amikor az apjával horgásztak. Tehát érzelmeket keltett másokban, így tudtam a legjobban leírni a hangokat.
Érdekes, hogy azt mondja, milyen nehézséget okozott a hangok leírása, miközben azt gondolná az ember, hogy sokkal nehezebb mondjuk az érzelmek leírása.
Az érzelmeké? Az könnyű! Számomra legalábbis az. Érzelmes ember vagyok, nagyon empatikus, szóval, nagyon komfortosan érzem magam, amikor érzelmekről kell írnom. De amikor a hangokról kellett írnom, csak ültem a számítógép előtt és újra meg újra lejátszottam az audiofájlokat és próbáltam kitalálni, hogyan írjam le például, amikor a kávégép azt mondja, hogy kssssssss. (Nevet) Szóval, ez vicces volt. Vicces és nagy kihívás is egyben.
A regény cselekményét bizonyos értelemben felfoghatjuk akár a valóságshow-k és tévés tehetségkutatók kritikájaként is. Lehet tudni önről, hogy fiatal korában részt vett egy hasonló énekversenyen, volt olyan tapasztalata, amit most íróként fel tudott használni?
Igen, viszont nincs benne olyan konkrét jelenetet, ami megtörtént volna a való életben. De az igaz, hogy egy zenekar tagja voltam, volt lemezszerződésünk. Azt gondolom, hogy nemcsak az a műsor, de az összes ahhoz hasonló formálni akarja az embert, különösen a fiatal nőket, mégpedig azzá, amivé ők akarják. Címkéket aggatnak rájuk, alakítgatni akarják őket, megmondani nekik, hogy kik ők. Kereskedelmi szempontból érdekessé és szórakoztatóvá szeretnék alakítani őket, és ez iszonyú nehéz, miközben az ember épp arra törekszik, hogy megtalálja a saját hangját, főleg, ha még fiatal. Egy olyan fiatal nőt, mint a regénybeli Laura, alakítani akarnak, és megmondani neki, ki is ő, holott mindenki az, akinek lennie kell. A hírnevet időnként idealizálják a tehetséggel szemben, de aztán itt van ez a lány, aki valódi tehetséggel bír, és bele akarják szuszakolni egy dobozba… Pontosabban egy ketrecbe! (Nevet)
Az énekesi próbálkozása nagyjából egybeesett azzal, amikor az első regényét írta?
21 éves voltam, amikor az első regényt írtam, épp akkor diplomáztam, és ha akkor tudtam volna azt, amit most tudok a kiadói szakmáról, akkor halálra rémültem volna. Olyan jó viszont, ha az ember a saját szenvedélyeit követheti, ahelyett, hogy mindenféle üzleti szempontokat elemezgessen. Vannak, akik túl sok időt töltenek azzal, hogy milyen stílusú legyen a könyvük, vagy hogy kitalálják, mire vágynak a kiadók, a szerkesztők, de ez túl sok. Én azt mondanám: csak írd meg, amit meg akarsz írni!
Önt mi motiválta az első könyvnél?
A történet. Mindig annak kell lennie a legfontosabbnak. Amikor megvolt az Utóirat: Szeretlek! ötlete, akkor azt a sztorit magamnak írtam, magamnak találtam ki, nem állt szándékomban, hogy kiadassam. Friss diplomás voltam, eljött az ideje, hogy találjak valami munkát, az anyám olvasta a fejezeteket és nagyon bátorított. Én akkor tudtam, hogy az a legjobb, amit addig írtam. Éreztem, hogy megváltoztatja az életem, és úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt, elküldöm egy ügynöknek és meglátjuk, mi lesz. Ez egy olyan sztori volt, amit este tíztől hajnali hatig írtam, közben nevettem és sírtam, tényleg benne éltem a saját történetemben. Ez volt az egyedüli motivációja, és nem az, hogy legyen egy könyvem a polcon, vagy hogy megváltoztassam a világot.
Újságíróként végzett, miért fordult mégis a fikció felé?
Az újságírást nem tudnám csinálni. Az egyetemen nagyon széles körű képzést kaptunk, tanultunk újságírást, médiakommunikációt, filmgyártást, rádiós ismereteket. Amit nagyon szerettem, azok a filmes tanulmányok voltak meg a filmgyártás, és azt hittem, hogy majd abba az irányba fogok elmozdulni. Történeteket akartam mesélni, de tudtam azt is, hogy képtelen lennék arra, hogy mondjuk ötszáz szóban adjam vissza, ami az adott pillanatban történik. Most is, amikor már könyveket írok, és a kiadó megkérdezi, nem akarok-e magazinokba cikkeket írni, mindig nemet mondok, mert hosszabb ideig tartana, mint megírni egy regényt. Teljesen más stílust és képességeket követel.
2002-ben jelent meg az első kötete, és úgy tudom, hogy nem olyan rég fejezte be a tizenhetedik regényét. Szigorú rutint követ?
Amikor elmesélem, hogyan írok, akkor az sosem hangzik túl kreatívnak. Családom és gyerekeim vannak, tehát szükségem van arra, hogy beosszam az időm. Kilenckor elmegyek dolgozni, és fél hatig írok, hetente négy napot. Általában januárban kezdek bele egy regénybe, május végéig írom, a nyár a szerkesztéssel telik, és ősszel megjelenik a könyv. Időről időre megkérdezik tőlem, hogy miért szeretek január és június között írni, de mindig elmondom, hogy határidőm és szerződésem van, és hogy teljesíteni tudjam, ezt a beosztást követem. Szóval, ez nem hangzik valami kreatívnak, de amit a köztes időben csinálok, az az én kreatív időszakom. Van egy irodám, egy hely, ahol teljesen elmerülhetek az írásban, és ez a menetrend sokkal koncentráltabbá tett és boldogabbá is. Hiszen, amikor becsukom az ajtót, és hazamegyek, akkor kezdődik az élet.
Az Ahol a szivárvány véget ér című könyve egy olyan nőről szól, aki nagyon fiatalon teherbe esik, megtartja a kisbabát és ez a döntése aztán érthető módon nagyon más irányba viszi az életét, mint amit eltervezett. Rosie esetében fel sem merül az abortusz, viszont amikor ezt a könyvet olvastam, Írország épp akkor szavazott az abortusztörvény lazításáról – mesélne kicsit arról, hogy íróként és nőként hogyan élte meg a referendumot?
Én az igen mellett voltam (tehát az enyhítés mellett – a szerk.), és a kampány szerintem alapvetően nem arról szólt, hogy te mit tennél az életedben, tehát nem a személyes véleményről, hanem arról, hogy lehetővé váljék a nők számára, hogy maguk hozzák meg a döntéseiket. Ez esetben a nők testéről, a nők ügyeiről van szó. Arról, hogy az emberek ellenőrzést szerezzenek a saját életük felett. A népszavazáson az igenek végül elsöprő győzelmet arattak, ami remek.
Van még egy kérdésem, de annak semmi köze a könyvekhez: az Instagramján láttam, hogy bokszedzésekre jár, és nagyon érdekel, hogy mi vette rá, hogy bokszolni kezdjen?
Imádok bokszolni! (Nevet) Heti kétszer járok, egy igazán nagy emberhez, egy MMA-harcoshoz, és nagyon szeretem. Tudja, én sosem verekedtem senkivel, nem is szeretek konfrontálódni másokkal, itt viszont valakit meg kell ütni, be kell lépni a személyes terébe, és eltelt egy kis időbe, míg eljutottam odáig, hogy ne kérjek ezért bocsánatot. De a boksz arra is tanít, hogy megtaláljam magam, miközben jót tesz az ember önbizalmának is.
