Závada Pál: Janka estéi - Három színdarab
Magvető, 384 oldal, 2012, 2468 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Závada Pál és a színház viszonya nem botránymentes: a Magyar ünnepbe belekötöttek, el kellett hozni a Művészetek Palotájából a Nemzeti Színházba, a Jadviga párnáját letiltotta az Új Színházban, miután kiderült, hogy Dörner György nyerte el a botrányos pályázatával az igazgatói posztot, és emiatt kellett elhozni a Bethlent is. A Magvetőnél jelent meg Janka estéi című drámakötete. Milyen valójában a színház és Závada Pál viszonya?
Ezek teljesen külső körülmények. Őszintén szólva, eszembe sem jutott, amikor a kötetet összeraktam.
Nekem sem jutott eszembe, ameddig utána nem olvastam.
Nem ezek az igazi botrányok, hanem ami mögöttük van, ami miatt ezek a kellemetlenségek előálltak. Az a botrány, hogy olyan politikai szisztémában élünk, ahol különféle pártok parlamenti képviselői teljesen anakronisztikus szerepet próbálnak vindikálni maguknak azzal, hogy felállnak, és színházi előadásokat kifogásolnak, sőt meg is rendeznének, vagy megmondanák, hogy eléggé magyar érzelmű a darab, vagy sem. Ettől azért már régen elszoktunk, ahogy attól is, hogy egy intézmény vezetője, nevezetesen a Művészetek Palotájáé, ahol ugye a Magyar ünnep első néhány előadása lett volna, úgy viselkedjen, mint egy Kádár-korszakbeli művelődési ház-igazgató: Hogy hát ő ezt itt mégsem akarná, mert – és mutogat fölfelé, hogy leszóltak. Vagy leszólhatnak. Úgyhogy sajnálom, de nem. Ezt mondja premier előtti napon!
Kiss Imre ezt megengedte magának 2010-ben, és ez tényleg egyszerre röhejes és szomorú, de szerencsére visszamehetett az eredeti helyére, a Nemzetibe ez az előadás (Kiss Imre, a Művészetek Palotája első vezérigazgatója, hosszú betegség után 2012. november 25-én elhunyt - a szerk.). Azóta is játsszák, pedig részben az előadás miatt, részben más miatt Alföldi Róbertet folyton támadták, főleg a szélsőjobbról. Most már a harmadik évad fut, Alföldi még mindig a helyén van, és a helyén is fog maradni a mandátuma lejártáig, sőt, drukkolunk neki, hogy még tovább maradjon. Tehát ez arról szól, hogy mégiscsak érdemes volt neki bátran viselkedni ebben az ügyben, meg egyébként is a színházának az ügyeiben.
Az is mellékes, hogy eredetileg az Új Színházban lett volna meg ez a Jadviga párnája premier még tavasszal, és most átcsúszott őszre. Amikor kiderült, hogy ki és hogyan nyerte meg ezt a pályázatot, akkor az első dolgom volt, hogy nyilvánossá tegyem, hogy az én darabomhoz semmiképpen sem lehet köze. Nem volt mit gondolkodni ezen, annyira magas labda volt, és én mint élő szerző, aki ott éppen be voltam ütemezve, nem tudtam elképzelni egy percig sem, hogy ezt otthagyjam úgy. Végül meglehetősen radikális körülmények között kellett onnan elhozni.
Mit gondol, a színház lett fontosabb a társadalmi-politikai-kulturális életben, vagy csak a színház volt az utóbbi években az a felület, amin mindig meg lehetett vívni a szimbolikus harcokat?
Nem tudom, talán nyilvánosabb, jobban látszik. Nem kell elmenni, csak elég rákattintani, és megnézni, hogy kik szerepelnek a darabban, kik rendeznek, melyik színház ez. Nem kell például elolvasni hozzá egy könyvet. Ennyivel például fáradtságosabb politikai támadás kereszttüzébe tenni egy könyvet. Talán a tévé nyilvánosságában jobban látszanak azok, akik a színházban játszanak. Habár ez sem igaz, mert a tévében már színészek sincsenek.
Szép lassan került ön közel a színházhoz. Melyek voltak az első lépések?
A rádiójátékok. Amikor még rádió is volt, mert még nem vontuk ki onnan magunkat Parti Naggyal, ami tényleg csak a tiltakozás nyomatékosítása végett történt. Egyébként örültem annak, hogy volt egy rádiószínházi műfaj és műhely, ahol nagyon jó minőségben dolgoztak. Akkor az egy komoly státusz volt, most már nyoma nincs, már csak az archívumban vannak meg, és ezeket ismétlik. Ez lassan 20 éve történt, amiről beszélek: a 90-es évek első felében rengeteg rádióadaptációt írattak meg. Nekem először a Kulákprés című szociográfiám, később a Jadviga párnája készült el felkérésre. A dramaturggal és a rendezővel lehetett azon tanakodni, milyen műfajú legyen, mert viszonylag tág spektrum ez: az előadásszerű rádiószínházi hangjátéktól a felolvasó színházon át a hangoskönyv-szerű felolvasásig. Az első munkám Gelléri Andor Endre Egy önérzet története című prózájának a dramatizálása volt.
Az igazi színházi munka nekem adaptációkkal kezdődött. 2003-ban a József Attila Színházban felkértek, hogy Mikszáth Kálmán Különös házasságából írjak darabot, megtörtént. Móriczot nagyon szerettem mindig is, az ő regényeiből inkább saját kezdeményezésre dramatizáltam. Egyrészt az Erdély trilógiából, pontosabban A nagy fejedelemből és A nap árnyékából írtam egy darabot, ez volt a Bethlen. Több bemutatója is volt, Máté Gábor megrendezte a főiskolásokkal, Marosvásárhelyen volt egy másik, az Új Színházban Hargitai Iván rendezte. Sajnáltam, hogy akkor azt is el kellett onnan venni, még mehetett volna, de nem hagyhattam, hogy játsszák, miközben már Dörner a direktor (noha ők még nem mutattak be semmit – de a pályázatukat persze ismertük). Az első saját kútfőből, saját könyvemből kiindulva írt darabom a Magyar ünnep volt, amely Alföldi a fölkérésére a „Biblia éve" alkalmából íródott – tíz szerzőt hívott meg a Tízparancsolat jegyében.
A színház közel áll önhöz?
A színpadi világ mindig vonzott, az opera is. Az örömteli, hogy az ember képes egy színházi előadásnak a jó megvalósulásához hatékonyan hozzájárulni. Engem sokkal jobban érdekel az, hogy megszülessen egy jó előadás, amelynek részese lehetek, semmint hogy valamilyen drámaköltői elképzeléseimhez keressek vállalkozó kedvű embereket. Ilyen műfajban is születhetnek persze izgalmas színpadi szövegek, az én szemem előtt mégis inkább lebeg egy jó előadás, mint egy saját könyvdráma. Időnként tényleg úgy kezdek hozzá, hogy fogalmam nincs, ennek lesz-e színházi folytatása, részben viszont úgy, hogy fölkérnek.
Szerzőként el tudja engedni a szövegét? Ki tudja mondani, hogy eddig volt az én szövegem, innentől a rendező és a színészek felelőssége minden?
Szeretném, illetve törekszem rá, persze nyilván nem mindegy, kinek a kezébe kerül az ember saját szövege. Nem mondhatom, hogy nem érdekel, de eddig igazán szerencsém volt. A színházi szakmában azt szokták mondani, hogy „a Zsótérnak, a Mohácsinak - és még sorolhatnék egypár nevet - boldogan adom, csinálhat, amit akar". Valóban vannak olyan rendezők, akik akár ki is fordíthatják a szövegemet, azzal is boldog leszek, mint ahogy az eddigi rendezőimmel is az voltam. De a többiekkel már egy kicsit óvatosabb lennék – és aztán szeretnék kellemesen csalódni. És persze lehetnének olyan fölkérések is, amelyektől az ember inkább elzárkózna.
Mi a különbség alkotási folyamat szempontjából a regényírás és színdarabírás között?
A regényeimben egy csomó minden menetközben dől el, például, hogy mikor milyen szereplők lesznek. Azt hiszem, darabot nem lehet úgy írni, hogy egyrészt ne lásd végig, másrészt, hogy ne döntsd el előre, kik fognak ott szerepelni, mozogni, milyen figurák lesznek, kinek mi lesz a viszonya a többiekhez. Amikor a kevés szereplős Janka estéit írtam, akkor a kar három szereplője folyton cserélte egymás közt a szerepeit, így akkor ott sikerült kigyakorolni, hogy az ember folyamatosan úgy lássa az összes figuráját, mint egy színpadon. Más helyzetben látni kell, hogy ki van a színpadon, és ők mit csinálnak, mire gondolnak.
Regényírás közben nem gondol az ember ilyesmire, vagy nem így gondol ilyesmire, ott is vannak persze ilyen színpadszerű jelenetek, és rengeteg más, belső tudatfolyam és egyebek. Itt folyton viszonyokban gondolkodik az ember, hogy ki van ott, ezek mikor milyen viszonyban vannak egymással, mikor hogyan lökdösik egymást a golyók, mi történik két ember között, három ember között, és mitől borul a rendszer. A másik, hogy a színdarabnál sokkal könnyebb a szerzőnek lebuknia.
Milyen értelemben? Valami el van nagyolva, nincs kidolgozva?
Ha nincs átgondolva, kitalálva a darab. Mindenki számára a színpadon derül ki a probléma, de persze én rengetegszer járok úgy, hogy menet közben, amikor elkezdik próbálni, kiderül, hogy hoppá, erre nem gondoltunk, ezért valamit kell vele kezdeni. Könyvben nem akkora botrány, belealszol, becsukod, nem olvasod tovább, mondhatod, hogy fáradt voltam, de egyébként biztos jó. Ha ott ülsz a nézőtéren, és az a két óra kibírhatatlannak bizonyul, akkor azon nincs mit szépíteni. Ez egy nagy kockázat.
A Jadviga párnáját nem félti? Valószínűleg a Jadvigát olvasták a legtöbben a művei közül, a filmet is látták sokan.
Nem féltem, bízom azokban, akik színpadra viszik. Mi mást tudhat az ember csinálni? Megpróbálja a dolgát tisztességesen elvégezni, ennyi tellett, így megy, ennyire sikerült. Egyébként nincs különleges elbánása ennek a címnek számomra.
Nincsen? De a visszacsatolásokból nem érzi, hogy ez egy különlegesebb könyv?
Azt tudom, hogy többen olvasták, egy népszerű könyv, de attól még nem kell jobban félteni, mint a többit, és nincs is különleges viszonyom hozzá. Ha sikerült, akkor pont annyira örülök, mint ha más előadásunk sikerül, ha pedig kevésbé, akkor ugyanúgy van, mint amikor valami nem sikerül.
A színházi munkáimnál arra szoktam gondolni, ha már együtt dolgozik az ember valakivel, akkor bízzon benne, és olyat próbáljon a kezébe adni, ami a leginkább hozzá tud járulni ahhoz, hogy ők is kibonthassák a maguk legjobbjait, hogy abban legyenek a legtehetségesebbek. Fontos, hogy a színházi alkotó számára inspiratív legyek, ne pedig megbéklyózó, ne gondolja azt, ha neki abban valami nem stimmel, akkor neki azt muszáj betartani, nem rúghatja föl, vagy nem csinálhatja másképp. Ha bízom a másikban, akkor egyrészt az sem bánt, ha valamit másképp oldanak meg, mint ahogy én írás közben elképzeltem, másrészt pedig olyankor abban bízom, hogy kevésbé kell félnem, mint ha egyedül volnék. Ha egyedül dolgozol, egyedül vagy felelős érte, és nincs alkotótársad, aki olyan tehetségesen megcsinálja a magáét, hogy a te gyengéidet is feledtetni tudja. Láttunk erre példákat. Egészen kitűnő előadások születnek olykor közepes anyagokból, attól függ, ki veszi kézbe. Ha az ember optimista, akkor abban bízik, hogy az én gyengéimet majd kijavítják az előadás erősségei által.
