C
Czipper Ágota: 144 ártatlan nap
Athenaeum Kiadó, 2010, 248 o., 2990 Ft
Már megint egy bestsellergyanús izé, a címében valami számmal. Akadt egynéhány "számos" mű mondjuk az elmúlt 60 évben, film is, könyv is, zene is: a 8 és felet felszolgálhatjuk az elitisták homárvacsoráján, a 9 és fél hét jégkockás limonádé formájában kerülhet az azt kedvelők asztalára, a Tízezer lépés pedig a konszolidálódott hatvanasok ifjúságidéző koktélja. A 144 ártatlan nap meg mehet a levesbe.
A megtörtént eseményeken alapuló, önéletrajzi ihletésű írás magyar hősnője ártatlanul kényszerül 144 napot eltölteni az athéni Korydallos börtönben. Igazi szenvedéstörténetet olvashatunk: a fogoly kétség és remény, öngyilkossági szándék és eufória, hit és kiábrándulás között lebeg, lelkéért ádáz harcot vívnak a negatív gondolkodás ördögfiókjai, és a pozitív hozzáállás csilingelő angyalkái, de végül az utóbbiak győznek, és az árnyékból a fény kijut: a hölgy mehet haza, lelkében törve nem, de tisztulva, akár a patyolat lepedők egy Ariel reklám hepiendjében.
Unom, hogy megint nagy elődökkel jövök, de börtönben senyvedőkkel tele a padlás, csak újabb kori példákat hozva a Pillangótól az Éjfél expresszen át a Bridget Jones 2.-ig. Azt is unom, hogy a női magazinok nők által írt győztes pályaművei egytől egyik csöpögnek, mint kora tavasszal a jégcsapok vidéki öreganyám ereszéről. Kizártnak tartom, hogy a pályázók csak ilyeneket küldenének. Vannak benne ütős részek, nyomokban iróniát is tartalmaz, de a villámgyorsan szanaszét koptatott pozitív gondolkodás frázisaitól a guta kerülget, sajnos kábé kétoldalanként belebotlok egy-egy gondolatébresztőnek szánt változatába, elérzékenyülés helyett azonban csak az idegeskedés miatt fújom ki az orrom. Ráadásul a könyv olyannyira fontosnak és mélyenszántónak van gondolva, hogy az összes fejezet elejét Goethe, Lao-ce, Jung, Nietzsche, Csokonai, sőt Henry Ford idézeteivel dekorálják (pl. „Ami nem öl meg, az megerősít” – vajon hány ezerszer hallottam ezt életemben? És egyébként is vitatkoznék vele, de ez nem ide tartozik). Elegem van abból, hogy a Lányom nélkül soha óta – ojjé, hogy megint egy klasszikus! – fikázni illik a teljes országot és kultúrát, ahol szerencsétlen sorsú mindenkori hősünk férj/hatóság/vallás/félreértés/bosszú miatt raboskodott: itt ráadásul valamilyen ájtatos-nyálas szentenciába csomagolva. A mindenáron empatikusnak látszani akaró, a „mindenkit szeretni és mindenkinek megbocsátani” amúgy is nehezen érthető elvét bőszen lobogtató könyv soraiból ugyanis állandóan elővillan a nehezen letagadható – és természetesen abszolút érthető - sértődöttség. De akkor meg miért bizonygatja nekem az ellenkezőjét?
Én együttérzek Czipper Ágotával, a valóságos személlyel. Nyilván sokat szenvedett, és a fényképe alapján biztos jobb fej, mint a könyvben fikcionált karakter, aki kifejezetten ellenszenves, fennhéjázó, okoskodó, idegesítő, és mindennek a tetejébe émelyítően szentimentális, de erről nem tud. Időnként fejjel lefelé kellett fordítanom a könyvet, hogy lecsorogjon róla a cukormáz. Komolyan.
