Izgalmas és különleges kötetet jelentetett meg a Jelenkor Kiadó, amikor magyarul is elérhetővé tette Jorge Luis Borges 1965-ben, Buenos Airesben tartott négy estés előadás-sorozatát az argentin tangó történetéről és értelmezéséről. A mágikus realizmus és posztmodern öntükrözések vak könyvtáros-mágusa ezeken az előadásokon arról a világról vall, amely valószínűleg az egyik legfontosabb inspiratív erőt jelentette írásművészete számára.
Jorge Luis Borges: Tangó
Fordította: Kürthy Ádám András, Jelenkor Kiadó, 2019, 160 oldal, 2999 HUF
Az élőbeszéd esetlegességeit és lelkesedését rendkívül jól érzékeltető szövegben (amely Kürthy Ádám András fordítói munkáját dicséri) Borges különleges, véres világba kalauzol el minket, ahogyan ő fogalmaz, „a bátor és könyörtelen kés szektájába”. Egy vallásba, melynek mítosza a bátorságról, rítusa a késpárbajról szól.
Megjelenik előttünk a 20. század fordulója Argentínájának különleges világa, szegénységgel, betonháztömbökkel, írástudatlan, magányos lovaspásztorokkal, azaz gaucsókkal, nyilvánosházakkal, hetyke éneklésekkel és szégyentelenül figurázós tánclépésekkel. De ami a legkülönlegesebb: egy olyan mítoszvilág tárul fel előttünk a puszta hírnévért egymás vérét ontó kültelki vagányokkal, prostituáltak ürügyén vívott féltékenységi drámákkal, fuvolával, hegedűvel, zongorával, tangóharmonikával, amelynek létrejöttében a kezdetektől fogva ugyanakkora szerepe volt a reflektált művészi önteremtésnek, mint a népművészet-jellegű burjánzásnak. Hiszen a nyilvánosházak udvarain megtörténő, szigorúan csak a férfiakra tartozó figurázó tánclépések Argentína tisztes szegénységének körében megvetendőek voltak, legfeljebb férfipárosoktól tolerálták az előadásokat – viszont Párizsba, Londonba, Pétervárra eljutva világhírre, vegyespáros-felállásra és polgári presztízsre tettek szert. A nagyvilág számára addig szinte láthatatlan Argentínának így sajátos módon mintegy Európa csiszolta drágakővé a tangó nyersgyémántját, hogy aztán e tengerentúli „délvidék” bordélyházainak szerelmes söpredékét francia, lengyel, magyar prostituáltak szigorúan passzív közreműködésével földúsítva tovább lehessen tökéletesíteni ezt a sajátosan multikulturális identitást. Igen, a kurtizánok ihlető szerepe passzív, hiszen egyrészt a tangóban a férfi vezet és figurázik, a nő legfeljebb követi, másrészt a vidéki és városi vagányok, selyemfiúk és egyéb férfi-szubkultúrák közös világnézete szerint, „egy férfi, aki képes öt percig egyfolytában egy nőre gondolni, nem férfi, hanem buzeráns”. De ha a nő az udvarlást megvetéssel viszonozza vagy megcsalja az emberét, abból késelés lesz, amelyet lassanként férfibánat is követ. Az eredetileg hetyke, örömittasan táncoló-késelő tangó így válik lassanként egyre melankolikusabbá.
A késpárbajozók versengő, szertartásosan gyilkoló kultúráját pedig egy mítoszéhes társadalom működteti: olyan világ ez, ahol az egy kocsmában összefutó késpárbajhősöknek azért kell összecsapniuk, mert a közönség elvárja, ahol kiközösítés sújtja azt a névtelen rendőrt vagy civilt, aki egy rablótámadás során véletlenül megölt egy nagyhírű vagányt, ahol balladába foglalják annak a testvérpárnak a nevét, amelyben a báty azért ölte meg az öccsét, mert az több embert merészelt megkéselni, mint az idősebb testvér. És ha a társadalom harcéhsége nem volna elég táptalaj e véres népművészet számára, akkor csak elég beülni a moziba, hogy az amerikai westernhősök kíméletlen és hallgatag hőseinek párbajai újabb inspirációt jelenthessenek.
Borges és Malala - Ilyen volt a Margó első napja
Fehér Boldizsár kapta a 2019-es Margó-díjat (fotó: Valuska Gábor) A Margó-díj átadásával csütörtökön elindult a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár, ami egészen vasárnapig rengeteg programmal várja az olvasókat. Az első napon sok más mellett egy világirodalmi klasszikus véletlenül felfedezett hanganyagáról, valamint az abból készült könyvről is szó esett, valamint egy fiatal lány küzdelméről, amely nem feltétlenül csak róla szól, sokkal inkább arról, hogy világszerte másoknak is erőt és hangot adjon.
És mielőtt még nagy lendülettel elkezdenénk szörnyülködni az elmaradottság és barbárság ezen rekvizítumai fölött, miközben gyönyörködünk az előadásokba beékelt verssorok primitív szépségében és erejében, kicsit gondoljuk át, vajon mi bűvölhette el az egész világot az argentin tangó mitikus közegétől, amelyért Európa legalább ugyanannyit tett, mint a dél-amerikai eredetvidék. A bátorságot és a hírnevet mindennél többre tartó férfiakat látunk, vidám erőfitogtatást, mintegy törzsi vetélkedést, amelyben a női szépség a férfiak harci és művészi kedvének felszítója. Igen, ez a világ bizony nagyon hasonlít a homéroszi eposzok világképére, az archaikus törzsi kultúrák élet- és értékvilágára. A 20. század elején, az első nagy világégés előszobájában (a tangó virágkora 1910-től 1914-ig tart), mintha a saját haláltánca felé közeledő Európa egy szinte újszülöttnek számító, éppen csak százéves dél-amerikai társadalomban újra akarta volna élni saját kulturális gyerekkorát, belefeledkezni bátor, harcoló, szerelmes, síró-nevető hősökről szőtt álmaiba. És bármely véres és rettentő volt is az ébredésünk, Borges előadását és egyéb műveit forgatva soha nem feledkezhetünk el arról, hogy a teremtő képzelet, a látomás és indulat a művészet terén elevenné teheti kedves halottainkat, még ha azok önmagunkról szóló vágyképeink is. Ahogyan Borges előadása zárszavában felidézi egy 1958-as versét:
…
„Bár csak ördöngös szélroham a tangó,
könnyű az évekkel dacolnia;
a por-idő ember nem oly kitartó,
mint ez a habkönnyű melódia,
mely csak idő. A tangó lehetetlen
múltat kreál, amely zavaros és
igaz: hogy meghaltunk verekedés
közben egy sarkon egy kihalt negyedben.
(Ford.: Imreh András)
Szerző: Szarka Judit
