Bordélyházba űzte a múzsákat Weöres Sándor

.konyvesblog. | 2014. augusztus 05. |

Weöres Sándor: Priapos

Helikon, 2014, 80 oldal, 2490 HUF

B+

OLVASONK_SZERINT_2_6.JPGWeöres Sándort talán senkinek sem kell bemutatni. Az értelmiségi családba született, irodalomtörténeti legendává vált szerző tavaly lett volna száz éves. Sok kötetre rúgó munkássága, műfordítói teljesítménye ellenére is a köztudatban leginkább gyermekversek szerzőjeként él. Formai, stilisztikai, ritmikai érzéke, játékossága egyedülállóvá teszi őt a 20. századi magyar irodalomtörténetben, és egyúttal irányadóvá is vált sok tekintetben. Weöres recepciója hajlamos a hagyományos, „jelentéses” versnyelvet lebontó hangzás-költészetre helyezni a hangsúlyt, és még jelenleg is ez a meghatározó irány az utóbbi évtizedek irodalomtörténetében, bár vannak kezdeményezések a szerző más nézőpontú „újraolvasására". A laikusok számára Weöres leginkább a távol-keleti költészet és filozófia kapcsán (ő a Tao Te King magyar fordítója) lehet ismerős, illetve az ősi irodalmi formákhoz való vonzódásának eredményeképp kialakított költői hangja miatt, mely térben és időben is számos kultúrát, népet, korszakot, stílust, műfajt idéz meg.

Kapcsolódó cikkeink:

A tollhibától a teljesség felé

25 éve hunyt el Weöres Sándor, a gyermeklelkű kívülálló

A Priapos címmel ellátott, 1950-ben született versciklus létezéséről sokáig nem is tudtak, és azt sem tudhatjuk, Weöres gondolkodott-e a versek kiadásában, de a cenzúra e kemény éveiben ez kevéssé valószínű. A kötet először 2001-ben jelent meg fakszimile kiadásban Mészöly Dezső előszavával, a közreadó pedig maga a feleség, a versek egyik címzettje, Károlyi Amy volt. A kötet címe és alcíme (Pajzán versek) utal arra az irodalmi hagyományra, amely a fallikus termékenységisten, Priapos köré nőtt az ókori kultúrában. A priapikus költészet erős túlzással nevezhető csak erotikusnak, annál jóval vulgárisabb, lényege nem a szexualitás esztétikus ábrázolása, hanem a testiségnek a férfi nemi szerv köré szerveződő nyers valósága, mely nyelvileg gyakran már obszcénnak minősül.

A versciklus utal irodalmi előzményeire is. A Priapeia nevű, 80 vagy 95 szövegből álló versgyűjteményt, mely több különböző címen is ismert, eredetileg a római aranykor költőinek tulajdonították, de újabb kutatások szerint neolatin költők munkája. Erre a kötetre utal Weöres versciklusának az a darabja is, melyben a kilenc múzsát egy bordélyház lakóiként ábrázolja. A magyar irodalomban is jelen van a pajzán irodalom hagyománya, elég csak Janus Pannoniusra gondolni, aki ugyan latinul írt, de ide sorolhatjuk, vagy Pálóczi Horváth Ádámra, vagy más, akár ismeretlen szerzőkre.

Weöres kötetének versei az életmű darabjainak színvonalához képest nem mutatják az a stilisztikai és szimbolikai összetettséget, amelyre olvasás előtt számítanánk. A népdalok ritmusában írott, de meg-megbicsakló, változó hosszúságú és a „témába” változó mélységben belemenő szövegek elsőre könnyen tűnhetnek néhány hormontúltengéses középiskolás fiú versikéinek, annyira kimunkálatlanok. A humort sem nélkülöző versek közül kevés olyan van, melyben észrevenni Weörest, ennek ellenére rendkívül szórakoztató az olvasásuk. Úgy képzelhetjük el őket, mint a Janus Pannonius költészetének és a pajzán népi rigmusoknak szentségtelen frigyéből született vigyori kiskölyköket. A kötetben az első, hasonmás kiadáshoz képest újdonság, hogy illusztrált, Orosz István egyértelmű, de szép és ízléses képei teszik teljesebbé az összképet. Kultúr- és irodalomtörténeti érdekességként, az erotikus költészet rajongóinak és gyűjtőinek erősen ajánlott könyvecske, de ennél sokkal többet talán ne várjunk tőle.


Szerző: Kelenik Éva