Több bokszot, kevesebb irodalmat!

B+
Kasia Boddy: A boksz története

Alexandra Kiadó, Bp., 2010, 4999 Ft.

Komoly elvárásokkal vágtam neki a könyv elolvasásának: a csaknem ötszáz oldalnyi terjedelem és az illusztrációk mennyisége tekintélyt parancsoló. A bunyósok és persze a rajongók is régóta várják már egy, a teljes történelmet felölelő könyv megjelenését, ami lexikonként is használható, tele az összes legendás bokszolóval.

Az első száz oldal után kissé csalódottnak éreztem magam: több bokszot, és kevesebb irodalmat szerettem volna. A nyelvezet sem egyszerű: szívesen megnézném pár sporttársam arcát, miközben birkóznak vele (a sok apró balegyenes megteszi hatását, ugyebár). Utólag megnéztem a könyvborítót, és kiderült, hogy a szerző a University College London Angol Tanszékének a docense – így már minden stimmel! De vissza a könyvhöz: kellemesen meglepődtem a Bibliában fellelhető boksz-utalásokon, illetve a háborúkban használt stratégiákkal vont párhuzamokon. Legutóbb nem tűnt fel, hogy az Iliászban hemzsegnek az agyondicsért öklözők – csak emiatt viszont nem tervezem az újraolvasását.

Képtelenség eldönteni, hogy melyik lehetett a sport aranykora: maradjunk annyiban, hogy ha a görögök a bölcső, akkor Anglia a bölcsőde. Sajnos sokat kellett kínlódni különféle gyerekbetegségekkel és fejlődési rendellenességekkel is – töménytelen bundabotrány, vesztegetés, piszkos pénzek –, viszont legalább van miből meríteniük a Guy Ritchie-féle arcoknak. A macsó ideológiám kissé megbicsaklott, amikor arról olvastam, hogy a csajok már a kezdetektől aktív bunyósok voltak, és az is érdekesnek tűnt, ahogy a retorikai kíséret megteremtette a későbbi showbiznisz alapjait, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy az ökölvívás kiemelkedjen a többi küzdősport közül.

Noha a költemények rendszeres beszúrását helyenként igazán szórakoztatónak találtam – legalább nem száradt ki a szöveg, lehetett lazítani –, egy kicsit soknak éreztem, hogy Boddy egy teljes fejezetet szentelt a művészeti kérdéseknek. Oké, Byron, Dickens vagy Conan Doyle művei betekintést nyújtanak a korabeli bokszvilág működésébe, de könyörgöm: alig akad pár részlet a sportolók életmódjáról, táplálkozásáról és hasonlókról. A boksz Amerikába érkezésénél kezdtem fellélegezni, hogy talán rátérünk a lényegre, de a filmművészet ismét a sport elé tolakodott (ugyanakkor ezzel kapcsolatban is szorít a hiányérzet: kevés információt kapunk arról, hogy mekkora jelentősége volt a mozinak a sportág népszerűsítésében, hogyan hatottak kölcsönösen egymásra és így tovább). Több részletet olvastam volna az 1866-os Queensberry Szabályzat sportágformáló hatásáról, arról, hogyan vált egyre népszerűbbé és elfogadottabbá a boksz a tengerentúl, vagy hogy miféle lehetőségeket biztosított a kitörésre a szegények, a fiatalok vagy a kisebbségi csoportok részére.

A filmkorszak kipipálása után végre olvasható néhány szó az ökölvívásról is: mitikus hősökké, nemzeti jelképekké, példaképekké vált sportolókról, ugyanakkor arról is, hogy a rasszizmus hogyan árnyékolta be egyes bokszolók karrierjének fejlődését (ami amiatt is sajnálatos, mert a feketék egy kis színt vittek a sportba, gondolok itt a laza tartásra és az ebből adódó stíluskülönbségekre). Az arány javul kissé a boksz javára, de ismét rengeteg az adat arról, hogy T. S. Eliot vagy Hemingway hogyan merített ihletet a meccsekből. Mintha több szó esne a művészetről, mint magáról a múzsáról... Izgalomba hozott ugyan pár oldal a világválsággal párhuzamosan fellendülő szervezett bűnözés és a bunyó összefonódásról, vagy a nők rajongásáról, aztán a lelkesedésem ismét agyoncsapták a hosszas filmbeszámolók.

A végére azért lassacskán beindul a szöveg: Joe Lewis és kortársai története már közelít ahhoz, amire számítottam (ugyanakkor sajnálatos, hogy Rocky Marciano vagy Jake Lamotta csak pár mondat erejéig kaptak helyet). Ali történetével érezhetjük magunkat először a ringben – nekem kissé kevésnek tűnt, de valószínűleg elfogult vagyok a legenda iránt. Ali hencegéseit mindig jó olvasni, egy igazi showman! Tysonnak sem jut nagyobb falat a könyvben, de a róla szóló rész rövidsége talán elfogadhatóbb: a közelmúlt sztárja, aki talán csinál még egy kis történelmet. Érdekesek a zenei (elsősorban hiphop-) és filmelemzések is (Dühöngő Bika, Rocky – gyerekkorom klasszikusai), ugyanakkor mindez kevéssé kárpótol a kimaradt nevekért és részletekért. A Boksz története elsősorban az ökölvíváshoz kapcsolódó művészettörténészeknek és irodalmároknak ajánlható – én afféle sztereotip sportember módjára maradok a művészi bokszstílusnál.

(A szerző egy, a neve elhallgatását kérő ex-bokszoló, épp a börtönbüntetését tölti.)