Pornóval és Spongyabobbal lazít a bélgrádi partizán

B+
Stark Attila: Kulocity – Bélváros

Roham kiadó, 2008, 52 oldal, 1980 Ft.

 

A Bélváros első blikkre azoknak a firkáknak a gyűjteménye, amiket a harcos street artosból galériákban kiállító művésszé lett Stark Attila lomtalanításkor talált az asztalfiók mélyén, valamikor a Kulo City 2007-es megjelenése után. Sőt, még másodikra is ennek tűnik.

Harmadszori nekifutásra viszont leesett, hogy ez az 52 oldal igazából egy képregényrajzoló önkéntes John Malkovich-menete, one-way-ticket utazás a borítófestők nyúltagyába, esztétika szakos disszertációkat lealázó mélyfúrás az alkotói folyamat velejébe, amiből kiderül: minden egyes ecsetvonást kőkemény vedelések, zenélgetések, személyes válságok, pornóbámulások és Spongyabob-újranézések előznek meg.

A Bélváros nemcsak utazás Stark agykoponyája körül, de Dantét idéző alámerülés egy olyan nagyváros bugyraiba és sikátoraiba, amit a Duna helyett egy alkoholfolyam vág ketté, bizarr Donald kacsák kúrnak a háztetőkön, és minden harmadik oldalon tombolni kezd egy Godzilla-szerű kakaszörny. Boweltownt, Kulo City züllött vigalmi negyedét egy csíkos pulóveres, korpás szakállú pszichológus segítségével fedezheti fel az olvasó. Miután a majomszerű Kulo (Stark sajátos énképe) idegösszeroppanást kap egy baráti ivászat közepén a rá nehezedő stressz miatt, a haverjai elviszik egy terapeutához.

A ZS-filmek tipikus őrült dokija (engem kicsit Szily Laci faszorrú zsidóira emlékeztet) egy ördögi szerkezettel betranszportálja magát Kulo agytekervényeibe, hogy aztán hullarészegre igya magát egy alkesz macska, egy szőrös Neandervölgyi előember, meg egy baseballsapkás gorilla társaságában.

De igazából nem is ő tetszeleg a Pokolban idegenvezetőnek állt Vergilius szerepében, hanem maga a képregény, mint művészi eszköztár. Stark ezekkel a vicces majmos-dilidokis képsorokkal próbálja keretbe foglalni az egymás mögé dobált, 2001 és 2008 között készült festmények, söralátét-firkák és Roham-illusztrációk tengerét.

Stark Attila piszok nagy mázlista. Megtalálta azt a vizuális közeget, a képregényt, amivel egyszerre szólhat a Tűzraktérben füvezőkhöz, a K. Petrys galériában pipázgatva hümmögőkhöz, meg a hardcore Napirajz-rajongókhoz. Neki nem kell vagy-vagy alapon lándzsát törnie a megrendelésre készült alkalmazott grafikák (buliplakátok, könyvborítók, blogdizájn), és a nettó önkifejező „magas művészet” (jazz-zenész portrék, kiállítási anyagok) között. Stark csak csöndben gyártja a fura kis majmokat meg az alkoholista disznóembereket, amikre mindenki azt mondja, hogy „Ilyet én is tudok, bazmeg!”, de a Bélvárosból kiderül: pszichedelikus gyerekrajzokat firkálni valójában világ egyik legstresszesebb melója.

Kapcsolódó anyagok:
Stark Attila-interjú az Indexen >>>
Kulo City-kritika az Indexen >>>