A-
Scott McCloud: A képregény felfedezése. Nyitott Könyvműhely, 2007, 2600 Ft
"Mindenhol ez a faszság" – sóhajtott elgyötört ügyvédpalánta ismerősöm, amikor megmutattam neki a pedagógiai dolgozatomhoz szükséges oktatásjogi szakirodalmat. Miután A képregény felfedezése első lapjain arcul csapott az önreflexió (képregény a képregényről), én is hasonlóan reagáltam.
Naivan azt gondoltam, hátradőlhetek és nézegethetem a rajzokat: „2. csillogó színes jelmezes szuperhősök ádáz harcban a gonosszal, aki világuralomra tört, mindez erőszakos és vadul lüktető, akciódús képsorokban elmesélve. 3. cuki kis nyulacskák, egerentyűk és jegesmacik, akik ide-oda táncikálnak, tánci-tánci.” Ez az ironikus és önironikus részlet a szócikkből, amelyben a főszereplő-narrátor megpróbálja definiálni a képregényt, ezáltal bedobva az olvasót a szemiotikai mélyvízbe, mert a „képsorokból álló művészet” megértéséhez is a jelek és jelrendszerek tudományán át vezet az út.
És ez csak a kezdet, ugyanis a képregényszakértő figura hamarosan bevezet minket az esztétika, a pszichológia, a(z olvasás)szociológia és a közgazdaság alapfogalmaiba és -kérdéseibe. Mindez persze játékosan, ötletes, szellemes rajzokkal történik, így mégsem érezzük azt, hogy Scott McCloud könyve afféle esélyegyenlőségi kortesbeszéd volna a képregény magaskultúrába integrálásáért. Aprólékos és alapos, időnként szájbarágós (például amikor az idő vizuális érzékeltetését mutatja be: kevesebb lépésben is elég lett volna), ami csak azért furcsa, mert a Képregény felfedezése elvileg azt hivatott bebizonyítani, hogy nem a hülyegyerekek műfajáról van szó.
A képregényről lehetetlen érdemben szólni művészettörténeti kitekintés nélkül. A képzőművészeti párhuzamok mindegyike telitalálat. Nekem személy szerint a szent megkínzását ábrázoló 15. századi képsor (és a hozzá tartozó kommentár) tetszett a legjobban, mely a közízlést figurázza ki (azaz nehogy „mai gyerekeknek” bélyegezzük a rágón kérődző tinédzsereket, akik extázisban figyelik a tévé képernyőjén egy hadseregnyi bérgyilkost változatos eszközökkel lemészároló akcióhőst). A művészettörténet és a képregény történetének összekapcsolásával a csavar másodjára is fordul, ugyanis míg a sokak által lenézett olvasmányról kiderül, hogy komoly tudományos háttér rejlik mögötte, addig a művészet alapvető kérdéseibe is bevezet minket. Egyetlen szépséghiba a nonfiguratív festmény előtt méltatlankodó bunkók (höhö, ilyet a hároméves gyerekem is tud) példája; ez egy kissé elcsépelt a sok eredeti meglátáshoz képest.
Különben a könyv legnagyobb erénye a magas- és a populáris kultúra kategóriáinak kiiktatása; mintha utópisztikus egységben, fülig érő szájjal vigyorgó, peace-jeleket mutató hippikként láttatná a tudományos gondolkodást, a magas művészetet és a lenézett műfajokat. Nekem erről – a mellesleg McCloud könyvével egyidős – Gallery Fake című manga ugrik be (a szerzője Fujihiko Hosono; animesorozat készült belőle, amelyet Magyarországon is sugároz a tematikus csatorna), melynek főhőse, a sármos kurátor-műkincsvadász, Fujita Reiji húsz évvel fiatalabb asszisztense szerelmi offenzíváinak kivédése és a műveletlen vásárlók becsapása mellett művészettörténeti ismereteit is megosztja az olvasókkal. Hőbörgött is néhány kölyök, hogy nem ezt várja a műfajtól, hanem szörnyeket meg fegyverropogást, de a többség olvadozott, mondván, bárcsak az ő sulijukban is így tanítanák a művtörit.
Na ez az. Mintha a torta csokimáza alatt tápláló spenóttöltelékbe harapnék, aztán rájönnék, hogy a spenót nem is olyan rossz. Azt viszont hadd döntsem el én, mivel tudok a legjobban azonosulni, mert a könyv szerint a rajzfigurákkal a legkönnyebb. Nos, nekem ez regényhősök esetében is kiválóan sikerült, és ezzel nem a képregényeket akarom beskatulyázni a szubkultúrákba-populáris kultúrába. [Tweek]
