C-
A. J. Lieberman & Al Barrionuevo : Batman - Hush visszatér #1-2
Képes Kiadó, 2009, 2x 96 oldal 2x 2990 Ft
A Jeph Loeb-Jim Lee páros bankot robbantó, nagyobb füsttel, mint lánggal elégő bombája folytatásért kiáltott 2003-ban a tengerentúlon, és 2007-ben itthon is, mikor a Képes Kiadó szárnyai alatt, három kötetbe osztva magyarul megjelent. Minderre két esztendőt kellett várni, mire Társkeresés alcímen piacra került az első, háromfüzetnyi tartalmat felölelő kiadvány. A Hush visszatér első kötete cselszövésekben gazdag, fordulatos, furmányos krimit ígért nekünk, ugyanazon receptet követve, mely mentén a Hush cselekménye is haladt. Valaki ismét megpróbálja megtéveszteni és megfélemlíteni Batmant, egyúttal igyekszik újraosztani a lapokat a gothami alvilágban, teljesen felborítva az erőviszonyokat. Joker, a bűn bohóchercege és a bepólyált képű, frusztrált Hush rivalizálása megkezdődik. Hogy mi a tét? Az nem világos. Talán a gothami alvilág irányítása, talán Batman élete, vagy egész egyszerűen csak muszáj eldönteni, ki a legény a gáton. Az öncélú kakaskodást a denevérember, és az Igazság Ligájából ismert Zöld Íjász folytatja a Kényszerű Szövetségekben. Ha mindez még nem lett volna elég a karakteridegen megmozdulásokból, elmerülhetünk a szentimentális, önsajnálatba süppedő, töketlen Joker múltjában, a bohóc ugyanis megosztja az olvasóval minden titkát, élete fordulópontjának körülményeit. Ehhez az író sablonként használja Alan Moore klasszikusát, a „Gyilkos tréfát”, ám több ponton eltér az ott megjelenő, hangsúlyozottan csak egy lehetséges Joker-legenda elemeitől. A flashback jelenetek sorát követi a „mindent eldöntő” összecsapás, vagyis Hush és Joker elhadart párviadala, ahol Rébusz élete és a város irányítása a tét, míg a rémálmoktól szenvedő Batmant pedig mindenki szépen elfelejtette.
Könnyen jellemezhető e két kötet cselekménye: a Társkeresés a hülyegyerekek Hush-sa, a Kényszerű Szövetségek pedig a szegény ember Gyilkos Tréfája. E két mű sikerére apellálna Lieberman, de nem véletlen, hogy sosem került a képregényírók sztárligájába Loeb-el vagy Moore-al ellentétben, így hiába hord össze hetet-havat, egyik képregény minőségét sem sikerül megközelítenie. A Hush Visszatér legsúlyosabb hibája egyértelműen a rossz karakterábrázolás Még hozzá annak ellenére, hogy Lieberman sokkal kevesebb szereplőt mozgat, mint a Hush-ban elődje, Loeb, így sem sikerül azonban megbirkóznia a karakterek múltjához, legsikerültebb inkarnációikhoz hű ábrázolásának feladatával. A címszereplő kapkodva tálalt halálfélelme gyermekkori barátjától teljesen indokolatlan, abszolút meglapozatlan. Mivel Batman egyetlen szituációban sem képes helyesen cselekedni, folyamatosan csak a körülmények áldozata, és a három szabadon garázdálkodó bűnözőből egyet sem sikerül kézre kerítenie, a történet főhős nélkül árválkodik. A Loeb alkotta Hush karakter nagy hibája az átérezhetetlen motiváció, és kidolgozatlan jellemábrázolás volt. Lieberman a történet egyik főszereplőjének teszi most meg, azonban semmit nem ad hozzá a figurához, sőt, az Arisztotelész idézetek nélkül Tommy Elliot még sótlanabb is, mint valaha. Az egyetlen értékelhető kreatív kezdeményezés Joker eredettörténetének újramesélése lenne, azonban ez a tényfeltárás teljesen érdektelenné válik, hiszen az alapkonfliktus éppen az, hogy már nem Joker a legkeményebb és legrémisztőbb figura Gotham cityben. Lieberman megpróbál újszerű, de legalább is keveset használt megközelítésből bemutatni egy érzékeny, labilis idegállapotú, józangondolkodású, hatalomvágy fűtötte Jokert, ám érdekes újítás helyett alapos herélést hajt végre; Joker nem Joker többé, így a remek Gyilkos tréfa megidézésével az író saját magának rúg hatalmas öngólt. A helyzet iróniája, hogy a hibáktól hemzsegő, erőltetett Hush is felértékelődhet a szemünkben a folytatás elolvasása után.
A lezárás nem izgalmasan sejtet, nem kelti fel érdeklődésünk a folytatásra, sokkal inkább csalódást okoz. Az olvasónak egyetlen látványos akció, egyetlen feszült, izgalmas párbeszéd, egyetlen szerethető, vagy éppen élvezettel gyűlölhető karakter nélkül kell végigküzdenie magát a két köteten. Ha ez lett volna az első denevérkaland amit olvasok, biztos vagyok benne, alaposan elvette volna a kedvem attól, hogy még egyszer Batman-képregényt fogjak a kezembe. Ha már a történet értékelhetetlen, jó lenne legalább azzal mentegetni a kiadványt, amivel anno a Husht lehetett, Jim Lee ugyanis akkor káprázatos munkát végzett. Utódjáról, Al Barrionuevoról ugyanez sajnos nem mondható el. Néhány panelt kiválasztva ugyan kellemes benyomást kelthetnék rajzaival bárkiben, a két kötetben azonban alig van egyetlen olyan oldal, mely egységes minőségű rajzokat tartalmaz. Míg előszeretettel alkalmazott, arcrészleteket ábrázoló plán beállításai egytől egyig ügyesen elhelyezett, hatásos képkockák, kisméretű paneljein az alakok és az események nehezen kivehetők, féloldalas-oldalas rajzai pedig közel sem elég kidolgozottak. Ha már legalább két alak szerepel egy képen, vagy a hátteret sumákolja el, vagy a figurák lesznek torzak. Szívesen rajzolja karaktereit alulnézetből, sajnos azonban az eredmény nem érdekes perspektívákat, hanem pocakos, tokás, vízfejű robinokat, batmaneket, rébuszokat eredményez. A helyzet némileg változik a „Kényszerű szövetségek” második harmadában, ahol a ceruzarajzokba Javier Pina, a tusrajzokba pedig Jimmy Palmiotti segít be. Itt az esőáztatta féloldalas panorámaképek Gotha városáról igen tetszetősek, Joker visszaemlékezéseinek képi világa is hangulatos, és végre a kis paneleken sem kell bogarászni, hogy éppen ki és mit csinál.
A papír a kötés, a beírás, a műszaki szerkesztés a Képes Kiadó jól megszokott, kiváló minőségi szintjét hozza, és a hat remek Lee Bermejo borító közül is sikerült kiválasztani azt a kettőt, mely talán a leginkább vásárlócsalogató, bár amikor ilyen remek művész készíti a fedőlap rajzait, igazán fájdalmas a hanyag, b-kategóriás ízű összecsapott belsőoldalakat lapozgatni. A Supergirl kötet hagyományait folytatva, rövid leírásokkal és magyarázatokkal szolgál a szerkesztő, hogy a kevésbé tájékozottak se érezzék magukat elveszve Batman vilgában, azonban nem csak a jó szokás, de a majd egy éve megjelent képregény dokumentációinak hibáját is sikerült átmenteni. A túlzott tömörségnek vélhetően a helyhiány az oka, hiába, ezen oldalak funkcionalitása így erősen megkérdőjelezhető. A magyarítás nyelvhelyességére ezúttal sem lehet panasz, ám Bayer Antal az utóbbi évek Pókemberes fordításaival azt bizonyította, hogy leginkább a könnyedebb, humorosabb műfajban tud úgy brillírozni, hogy a magyar szöveg akár még jobb is legyen, mint az eredeti. A tökös, tőmondatos, noir hősöket idéző Batman monológok és dialógok számos ponton nehezen csúsznak, az olvasásélmény azonban többnyire gördülékeny.
Ha már magyarul ennyit találkozhattunk Hush figurájával, érdekes élmény lenne végre olyan megközelítésből olvasni róla, ahol valóban megérthetjük a karakter motivációit, megismerhetjük múltját, és a Hushban központi elemet betöltő, Batman és Macskanő románcát bemutató szál is elvarrásra kerül. A történet kiválasztását persze bízzuk a kiadóra, így csak halkan javasolnám folytatásként Paul Dini és Dustin Nguyen a tengeren túlon 2008-ban megjelent Heart of Hush című remekművét. Denevérrajongóként csak reménykedhetünk, hogy az Arkham Elmegyógyintézet mellé hamarosan olyan Batman-kötet kerülhet, mely történetében és rajzaiban sem hagy kívánnivalót maga után.
