Barokk felhők, ódon vadonok, pogány romantika

A
Tomas Venclova: Vilnius. Egy város Európában
Fordította: Tölgyesi Beatrix

Európa Könyvkiadó, 2009, 280 oldal, 3300 forint

Átjárhatatlan litván rengetegektől tartunk a szovjet paneldzsungelig: Vilnius ősi város, melyet hol a „baby Prague”, hol a „kis Róma” névvel illetnek, és egyik sem méltánytalan. A rómaiakat sok utazó követte, szép éveket töltött itt rabbi, esztéta, terrorista és még Nobel-díjas költő is. Az efféle sokszínűséget nem lehet útikönyvek sétaajánlataiba tömöríteni, nem lehet a megszokott történelemkönyvi adatrengeteggel leírni. Minél mélyebbre merülünk a kötetben, annál biztosabbak leszünk benne, hogy Vilniusról csakis mesélni lehet, csakis az esszé sajátos nyelvét használva, és mindez csakis egy – helyi szóval élve – tutejszy, vagyis helybéli szerzőnek állhat jól, akiben ötvöződik mindaz a sokrétű történelmi, kulturális, vallási és népi hagyomány, ami egy vilniusit vilniusivá tesz.

A hagyományos értelemben vett szilárd identitás hiánya, ahogyan az esszéforma diktálta szubjektivitás is, szabadságra kötelezi a szerzőt, aki ügyesen bánik hatalmával. A litván történelem bármilyen sötét időszakáról esik is szó, sosem sújt le teljes szigorával a valahai elnyomókra; bármilyen kézenfekvő lenne is a megszállókra hárítani a felelősséget, nyilvánvaló szimpátiái ellenére sem a lengyeleket, sem az oroszokat nem gyűlöli a nacionalistáknál tapasztalható hévvel. Ez a szeretetteljes patriotizmus az oka, hogy a szerző nagy hajlandóságot mutat a más elbeszélések és mítoszok létjogosultságának elfogadására – ha általában meg is mosolyogja őket. Merthogy legyen bármilyen toleráns a litván, a legnagyobb készséggel számol le a környező népek romantikus elképzeléseivel - ilyen mítosz például a lengyelek egyik igen kedves szentje, a magyar királylány Hedvig szerepe a királyságban, aki, mivel nem szült trónörököst, alig néhány sort érdemel a könyvben korai halála előtt.

Érdekes megfigyelni, hogyan látták a századok óta szinte változatlan várost az utazók – hol a Nyugat kapuja volt, hol keleti porfészek, hol nyüzsgő egyetemi város, hol elmaradott provincia. Az építészeten persze otthagyta a nyomát a jezsuita barokk, de a pincék még őrzik a gótikát; a kereszténység, úgy tűnik, tért hódított, de a kis egyházak mellett még mindig dívik a pogányság is – olyannyira, hogy a felszabadulás utáni első elnök kétszer, két szertartás szerint esküdött. Vilniusinak lenni azonban nagyjából ugyanazt jelenti ma, mint a város történetének hajnalán, még ha az identitást nagyban meghatározó sokszínűség meg is fakult az utóbbi évszázad viharaiban. A város történetének színes figurái egytől egyig valami szent őrültségben szenvednek, melyet szerencsére a szerző is oszt – különben talán nem lenne kedve minden mítoszt aláásni, és fennen hirdetni, hogy a napóleoni háborúk elesettjeinek ’91-es ünnepélyes újratemetésén nem csak a bakáknak, de a tömegsírban nyugvó mosónőknek, markotányosnőknek és prostituáltaknak is tisztelegtek. Ha nem lenne ez a lelki alkat, talán nem emlékezne meg olyan szórakoztató módon a Buzgó Litvánnak nevezett szabadkőműves páholyról, és ellenfeléről, az Akasztófavirágokról, akik a gúny által tervezték jobbá tenni a világot, nem mellesleg pont olyan neves és máig tisztelt professzorokkal soraikban, amilyenekkel előbbiek büszkélkedhettek. Szó esik Puskin állítólag itt keresztelt etióp dédapjáról; a litván költőről, aki számtalan álnéven publikált, hogy egymaga a virágzó nemzeti irodalom látszatát keltse; az absztrakt festőről, aki minden képéről azt állította, hogy autót ábrázol, sőt, azt is megtudhatjuk, mi ösztönözte a litvánokat arra, hogy emlékművet állítsanak az Ismeretlen Könyvhordónak. A legfontosabb azonban mégis az, hogy új, emberibb, szellemesebb szempontot ad például Mickiewicz, Słowacki és Piłsudski, de leginkább: Litvánia életrajzához, melyet ismertünk ugyan például a lengyelek révén és némileg patetikusabb köntösben, de igazán életszerűvé csak az esszé által válik.

Annak ellenére, hogy laikusként bizony rengeteg információ zúdul a nyakunkba, az utalások rendszere magyar fejjel nem mindig érthető, a kötetben található képek pedig Prága és Róma helyett inkább szép kisvárost idéznek a Dunakanyarban, a könyv ellenállhatatlan vágyat ébreszt arra, hogy meglátogassuk Vilnius sikátorait. Ezzel mindent elér, amit csak elérni kívánhatott – bevezet minket egy reménytelenül messzinek tűnő, de sok szempontból nagyon is közeli város és különös története minden logikának és valószínűségnek ellenálló világába.