A laikus számára a történelem igazán mikroszinten válik érdekessé, amikor a papírízű megállapítások mögül felsejlik egy életút, mely rosszabb történelmi környezetben akár az apjáé is lehetne, a nagyapjáé, a szomszédjáé, vagy akár saját magáé. A Feljelentés – egy ügynök mindennapjai című új könyvében Horváth Sándor egy Gy. kezdőbetűvel emlegetett férfi életét követi nyomon, és mutatja meg, milyen döntések kellettek ahhoz, hogy a közvetetten egy vasutas halálát okozó férfi a rendszer ellensége, majd évtizedekig kiszolgálója legyen. A Feljelentés tényirodalmi igényességgel, gazdag forrásanyagra és személyes interjúkra támaszkodó, de a szépirodalom eszközeit is felhasználva megírt munka. Ez a hét könyve.
Egy láda kincset találtak csatornafektetés közben egy dunántúli faluban.
A Feljelentésnek már az első mondata beránt, mintha nem is nonfictiont, hanem egy történelmi kalandregényt olvasnánk. Horváth Sándor viszonylag messziről indít, konkrétan egy arisztokrata család kálváriájával, melynek tagjai a háború alatt kénytelen voltak elásni értékeik egy részét, hogy azt majd csak 1976-ban fordítsák ki a munkások a földből. De mi köze van az elődök közt amerikai mágnást és magyar nemest is felmutató családnak a Gy. kezdőbetűs férfihoz, aki utóbb a kommunista ügynökhálózat pici és nem is túl hatékony fogaskereke lett? Semmi és nagyon is sok. Horváth ugyanis ebben a könyvben nem egyszerűen egy ember történetét meséli el, hanem egy korszakét és az egész országét, ehhez pedig sok, első ránézésre egymástól távol eső, és nem is feltétlenül összefüggő puzzledarabot passzít össze.
Horváth Sándor: Feljelentés – egy ügynök mindennapjai
Libri Könyvkiadó, 2017, 444 oldal, 4999 HUF
A történet tehát a seregélyesi Zichy-Hadik-kastélytól indít (fun fact: ez az a kastély, melyet a Pharaon-cégcsoport luxusszállóvá akart átalakítani), ennek kertjében, egy jeltelen tömegsírban nyugszik feltételezhetően az a ruszin vasutas, akit Gy. ügybuzgósága miatt és feljelentésére a második világháború alatt a magyar csendőrök fejbe lőttek. A vasutast azzal vádolták, hogy bútorokat lopott és pénzért nőket adott ki az orosz katonáknak, ügyében pár óra alatt döntöttek. Seregélyesen a második világháború vége felé többször változtak a frontvonalak, németek és oroszok váltották egymást, az ügy hathatós kivizsgálására sem idő, és valószínűleg különösebb szándék sem volt. A ruszin vasutas amúgy is gyanús volt a helyiek szemében, még a magyart is törte, ráadásul messziről jött, így aztán nem sokan álltak a pártjára. Az ügy tisztázása érdekében Gy. kísérte be Székesfehérvárra, lényegében magánszorgalomból, ami későbbi ügynöki pályafutásának is fontos eleme lesz.
(Kép forrása: Fortepan)
Ha praktikusan nem is Gy. húzta meg a ravaszt, a később indított büntetőeljárás során őt tartották felelősnek a vasutas haláláért. Hogy valójában ki volt az áldozat, honnan jött, milyen motivációi voltak, és valóban elkövette-e azokat a bűnöket, melyekkel vádolták, ennek kiderítése valószínűleg a kutatás egyik legsziszifuszibb feladata volt. Horváth Sándor a kötet végén olvasható köszönetnyilvánításban leírja, hogy úgy keresték a ruszin vasutas aktáját a MÁV irattárában, mint a tűt a szénakazalban, és kisebb csoda, hogy végül megtalálták. A személyi akta megtalálása tette lehetővé, hogy a történész végül az ő életútját is felgöngyölíthette, sőt, megtalálja a leszármazottakat. A nehézséget csak fokozta, hogy a világháborús években nem nagyon törődtek még azzal sem, hogy pontosan írják le – a könyvben Vaszilként emlegetett – férfi nevét, aki a közeledő front elől menekült Seregélyesre. A többi vasutashoz hasonlóan neki is járt volna háromhavi járandósága, amit valószínűleg nem kapott meg, és ezért került összetűzésbe a helyiekkel, és ezért hordhatta el zálogként az állomásfőnök bútorait. Mindez csak feltételezés, ahogy nem tisztázott az sem, hogy mennyire volt megalapozott a másik vádpont, miszerint pénzért megmutatta az oroszoknak, hogy melyik házban bujkálnak az asszonyok. A kötet igazából nem akar ítéletet mondani ez ügyben, valószínűleg ennyi év távlatából ez nem is lehetségesi, de Horváth sejteti, hogy idegen lévén a férfinak nem lehetett túl nagy helyismerete a faluban. Ami biztos, hogy a Vaszil keresztnevű ruszin férfit 1945 januárjában Seregélyesen fejbe lőtték.
Az ügy miatt rögtön a háború után vádlottként hallgatták ki Gy.-t, a korabeli viszonyokat pedig jól érzékelteti az alábbi mondat:
„A per irataiban eleinte áldozatként szereplő idegen, a kivégzett ruszin vasutas, Vaszil a tárgyalás végére – a tanúvallomások hatására – „vádlottá” vált, jóllehet alig tudtak róla valamit (a nevét sem tudták helyesen leírni), és a tevékenységéről is csupán részrehajló tanúvallomások születtek.”
Gy. ekkor még megúszta, 1948-ban viszont elővették az ügyét, és háborús bűntett miatt tízévi kényszermunkára ítélték, majd a fellebbezés után a büntetését két év fegyházra módosították. A tárgyalást az 1956-os megtorlási perek későbbi hírhedt bírája, Tutsek Gusztáv vezette (érdekesség: az egyik leghírhedtebb magyar vérbíróról eddig azért nem született komolyabb tanulmány, mert a róla szóló személyzeti iratok mind egy szálig eltűntek a különböző irattárakból). A szabadulása után Gy. bányászként dolgozott Kisterenyén, és „terhelő adatok” alapján 1957 végén szervezte be a titkosszolgálat (a ruszin vasutas feljelentése mellett ide sorolták azt is, hogy 1956-ban munkástanácsi taggá választották). Tevékenységét leginkább az ötlettelenség, a bizonyítási vágy és a magánszorgalmú feljelentések jellemezték. Gy. egy idő után felismerhette, hogy jelentései és tartótisztje révén megpróbálhat javítani saját helyzetén (egy időben például azért lobbizott, hogy a falusi bálon ő mérhesse a bort, vagy hogy a lányát felvegyék az óvodába), és hamar rájött arra is, hogy akár be is márthat másokat. Ha valakit kedvelt, akkor politikailag passzív emberként jellemezte, ellenkező esetben könnyű szívvel bemószerolta ismerőseit:
„Helybeli telepen sokan beszélnek mostanában Galla József zenekari karmester (fúvós) és felesége költekező és flancoló életmódjáról. A keresetükhöz mérten nagyon sokat költekeznek, öltözködnek, esznek, isznak.”
A bányászként dolgozó és focirajongó Gy. egészen 1989-ig jelentett a hozzá legközelebb álló emberekről: a kollégákról, az apósáról, és a könyvben egy Sebesként emlegetett emberről, akit akár a barátjának is lehetne nevezni, de akiről módszeresen húsz évig írta a jelentéseket, és aki többször maga figyelmeztette a szándékosan provokatív Gy.-t arra, hogy
„vigyázzál te is, mert a falnak is van füle”.
A Feljelentés második része főleg az ügynöki aktákra támaszkodik, az első része viszont leginkább egy tudományos krimihez hasonlít, melyben a történész az archívumokban fellelhető iratok, bizonyítványok, rendőrségi és bírósági papírok mellett apró jelek, információmorzsák, emlékek, személyes beszélgetések és visszaemlékezések nyomán igyekszik feltárni a kötet főszereplőjének előéletét. Horváth Sándor ellátogatott a legfontosabb helyszínekre, megpróbálta felkutatni a még élő rokonokat, szemtanúkat, ezekből pedig bőven idéz is a könyvben, gyakran megőrizve beszédmódjukat:
„Na – aszongya –, akkor erre a lányra a két szeme! Itt van a pénz öltöztesse fel! De ne úgy, hogy kuplerájosan! Hanem hogy ruha legyen rajta, meg minden.”
Ezektől a betoldásoktól a szöveg életre kel, a gondos szerkesztésnek köszönhetően pedig a rengeteg apró információ nem nyomja agyon a szöveget. Horváth precizitására jellemző, hogy ha egy adott jelenetben telihold világította meg a temetetlen holttesteket, akkor azt nem csak hasra ütésszerűen, a költői kép miatt írja bele, hanem a fellelhető adattárakban utána is nézett, hogy az adott napon milyen volt a hold állása vagy éppen az időjárás, ezt pedig le is hivatkozza. A szövegben rengeteg mikrosztori is található, amikor látszólag teljesen jelentéktelen vagy villanásnyi szerepet kapó emberek kapnak egy kis reflektorfényt a kötet lapjain. A történet szerencsére nem esik darabjaira, szövete csak gazdagodik, így különösen a kötet első felét olvasva alakulhat ki olyan érzésünk, mintha valóságos regényt olvasnánk. A Feljelentés módszeresen építi fel Gy. karakterét, miközben a kivégzett vasutas, és az egymást váltó tartótisztek alakját is gondosan felskicceli. A kötet illusztrációi nagyrészt a fortepanról származnak – az érintettek személyiségi jogai miatt ugyanis szinte mindenki álnéven szerepel a kötetben.
(Kép forrása: Fortepan)
Gy. története nem is azért lehet érdekes nekünk, mintha különösebben híres vagy hatékony lett volna. Jelentései nem is voltak igazán fontosak a hálózatnak (nem valószínű, hogy sokat nyomott a latban, mit gondoltak a kisterenyei vájárok Eisenhower vagy De Gaulle politikájáról). Icipici fogaskerék volt csupán, és a rendszer persze nélküle is működött volna. Ahogy Horváth Sándor rámutat a kötetben: Gy. nem sodródott, életének különböző eseményei nem a véletlenek összjátékára vezethetők vissza. Sokszor dönthetett volna másként is, akár a háború alatt, akár a háború után. Az együttműködés végül nemcsak egy feladattá, hanem életformává vált, egészen a legutolsó pillanatig, egyik utolsó feladata például az volt, hogy Nagy Imre újratemetésének helyi visszhangjáról jelentsen. Ügynöki jelentéktelenségére jellemző, hogy 1989 augusztusában kérte a titkosszolgálattól a kapcsolat megszakítását, de aktáját közben már júliusban lezárták. Gy. 1996-ban halt meg; életében sosem derült ki, hogy szinte minden helyi ismerőséről jelentett.
