Középkori keresztény líra, lovagregények, egy elhajló, nemesi költő meg a kategorizálhatatlan Shakespeare – és ezen kívül persze mindaz, ami belefér a durván az ötödiktől a tizenhatodik századig terjedő irodalmi fesztávba. Harmadik részéhez érkezett Nényei Pál irodalomtörténeti sorozata (Az irodalom visszavág – A hit fényétől az ész világosságáig), amely megint nagyot merít, és esetenként olyan, talán a hétköznapokban ritkábban tárgyalt témaköröket is érint, mint mondjuk a petrarkizmus.
Nényei Pál: Az irodalom visszavág 3. - A hit fényétől az ész világosságáig, ill.: Baranyai (b) András
Tilos az Á Könyvek, 2019, 584 oldal, 4490 HUF
Nényei a harmadik kötetben is megőrizte a jól bevált formát, és a szöveget a jótanuló, a rossztanuló és az író magyarázataira, adok-kapokjára, zsörtölődéseire építi, így még a nehezebb részek sem nyomják agyon az olvasót. Nem mintha ez a veszély fenyegetne, mert Nényei tisztán ír: gondolatmenete jól követhető, utalásai jól dekódolhatóak, mégsem öncélúak. A Minnesang említésére például nem biztos, hogy olvasóként azonnal beugrana az X-faktor vagy a Virtuózok, pedig Nényei szerint a középkori dalnokversenyek – céljukat tekintve – nem sokban különböztek a mai tehetségkutatóktól: az emberek „akkor is szórakoztatták magukat a művészettel, meg ma is”, a különbség mondjuk annyi volt, hogy a zsűrit akkor nem sztárok, hanem előkelő hölgyek és urak alkották.
Jó látni, ahogy Nényei ívet húz az egymástól látszólag távol álló irodalmi művek között is: bár a Toldi meg a János vitéz kapcsolatát annyira nem kell magyarázni, viszont amikor harmadiknak beemeli Walter von der Vogelweide szövegét, abban érdemes egy kicsit jobban elmélyülni.
„Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival” (W.v.d.V)
„Ha befogadnának, Be örömest mennék én is katonának!” (P.S.)
„Hej, ha én is, én is köztetek mehetnék, Szép magyar vitézek, aranyos leventék!” (A.J.)
Szintén érdekes, ahogy Nényei rávezeti az olvasót arra, hogy a hajnali dalként ismert középkori verstípus motívumai hogyan köszönnek vissza Walter von der Vogelweide, vagy a jó négyszáz évvel később élt Balassi Bálint műveiben, vagy éppenséggel Shakespeare egyik legismertebb szerelmi drámájában, a Rómeó és Júliában:
„Már menni készülsz? Messze még a reggel,
Ne félj, szerelemem: nem pacsirta szól!
A csalogányunk csattog minden éjjel (…)”
Balassi és Shakespeare amúgy a kötet két csúcspontja, ami hiába képzavar, mégis megállja a helyét, és főként a Balassi-résznél érezni, hogy Nényei lubickolt a szövegben. Balassi a középkori magyar irodalom enfant terrible-je, az isten is kalandregény-szereplőnek teremtette. Kalandjait elég jól dokumentálta a verseiben is, de viszonylag ritkán fordul elő, hogy valaki az elejétől a végéig átrágja magát egy Balassi-köteten. Ezen a ponton lép be Nényei, aki szépen végigvezeti az olvasót azon az érzelmi hullámvasúton, amelyen Balassi száguldozott, a lángolásoktól kezdve a csalódásokon át egészen a kiábrándulásokig. (A többes szám nem véletlen, hiszen Balassi többször izzott magas hőfokon.)
Illusztráció: Baranyai (b) András
Nényei szerint amúgy Balassit nem azért tartjuk az első magyar költőnek, mert az ő nevéhez fűződik a magyar költészet megteremtése, hanem mert ezt a szerepet osztotta ki rá a magyar nemzeti emlékezet:
„Ő az első költőnk, akinek verseiből markáns személyiség tűnik elő, és ő az első költőnk, akinek lírai énje mellé tudjuk helyezni történelmi életrajzát. Szerencsére Balassiról, a történelmi személyről nagyon sokat tudunk; Balassiról, a költőről viszont csak a versei beszélnek.”
Ezen a ponton muszáj egy kitérőt tenni, mert az utolsó mondat a Nényei-könyv egyik tételgondolatát is magában foglalja. Az irodalom bulvárosítását a szerző több ponton is kifogásolja, ahogy azokat a cikkeket, könyveket is, amelyek semmi másról nem szólnak, minthogy milyen magánemberek voltak az írók, költők. Szerinte nem kizárt, hogy ez a típusú tájékoztatás is bevonz új olvasókat, de többször is amellett érvel – így volt ez a bemutatón is –, hogy „egy jó versnek működnie kellene mindenféle életrajzi háttér nélkül is”.
Mi az U18? Új rovatot indítottunk, amely kimondottan a 18 év alattiakra fókuszál. A rovatban elsősorban gyerek- és ifjúsági irodalmi könyveket fogunk bemutatni, de tervezzük, hogy időről időre olyan könyveket is beemelünk, melyeket a kiadójuk alapvetően a felnőtt olvasóközönségnek szánt, az adott kötet témája, érzékenysége miatt azonban a fiatalabb olvasók is bátran a kezükbe vehetik. A rovat eddigi cikkeit itt találjátok!
Ennél is izgalmasabb kérdés viszont, hogy mit kezd majd az irodalomtörténet Nényei azon állításával, amely cáfolja Gerézdi Rabán egyik széles körben elterjedt és az egyetemeken is tanított tételét. Utóbbi szerint Balassi egy háromszor 33 versből és egy verses prológusból, azaz pontosan 100 versből álló kötetet óhajtott kiadni, ez az állítás viszont Nényei szerint pusztán egy sikeres médiahack, Gerézdi Rabán ugyanis semmiféle tudományos forrással nem támasztotta alá a megállapítását: „Egész tudósgenerációk áldozták hát aktív kutatási éveiket Gerézdi Rabán elméletének bizonyítására; teleírták a tankönyveket, átszámozták a Balassi-kódex verseit, hogy kijöjjön a Gerézdi-féle 33+33=66: a kódex hetvenegyedik verséből csináltak hatvankettediket, a kódexben a hatvankettedik és a hatvanharmadik számú versnek elvették a számát, kivették mindkettőt a kötetből, és a többi, és a többi…”
Hogy ezek után mire számít Nényei a Balassi-kutatók részéről, azt jól prezentálta egy játékos párbeszéddel, de ha már csak annyit ér el vele, hogy egy jó kis szakmai vita induljon be Balassi Bálint költészetéről, már megérte leporolni a Gerézdi-tételt.
