Enrique Vila-Matas: Bartleby és társai
ford.: Pávai Patak Márta, Geopen kiadó, 2008, 231 oldal, 2890 Ft (A-)
„Sohasem volt szerencsém a nőkkel, belenyugvással viselem szánalmas púposságomat, minden közeli hozzátartozóm meghalt, egy rémes hivatalban dolgozó, magányos ember vagyok.” Ezzel a pikáns kezdőmondattal indul a kortárs spanyol próza egyik kiemelkedő szerzőjének esszéregénye, amelynek szomorkás, de újból írásra kész főhőse a hallgatásba burkolózó írók aktáiról próbálja lesöpörni a port.
A kutatást néha-néha megszakítják az esszé írását gátló vagy segítő eseményekről szóló beszámolók, de ezek csak rövid pillanatokra terelik el a figyelmet az írást ideiglenesen vagy végérvényesen berekesztő művészekről szóló izgalmasan hömpölygő esszéről. Vila-Matas kalandja egy előre nem látható eseményből fakad, és csak az idő tud(na) neki véget vetni. A könyvbéli katalógus a végtelenségig lenne bővíthető, de a kutatás prezentált szeletkéjében is rengeteg olyan (főleg spanyol nyelvterületen alkotó) szerzővel találkozhatunk, akik néhol tragikus, néhol megmosolyogtató példáját mutatják az írástudók felelőtlenségének.
Felelőtlenség, hiszen a hirtelen elhallgató írók szélsőséges esetben milliók örömét árnyékolhatják be, ráadásul egy pillanatnyi írói rövidzárlat vagy ihlethiány, egy szomorú esemény vagy az életkörülmények hirtelen megváltozása – gondolnánk naivan – még nem feltétlenül kellene, hogy teljes némasághoz vezessenek. A könyvből kiderül, hogy a dolgok nem ennyire szimplán működnek: a szöveghegyeket termelő szerző ugyanis hozzánk, olvasókhoz hasonlóan biológiailag meghatározott valaki, cselekedeteire pedig éppúgy nem tud utólag racionális okot találni, ahogyan olyan gyakran mi sem. Lényeg a lényeg, hogy Vila-Matas a világirodalom egyik legfurább hősét, a szűkszavú és munkavégzéstől tartózkodó csinovnyikot, Bartlebyt feltámasztva keresi annak okát, miért teszik le az írók a pennát, kutatása pedig összefonódik saját hőse, az esszéregény narrátorának egzisztenciális válságával, aki a nem-írásból, az írás nullfokáról éppen jelen regény alatt jut el az Írásba, nem csupán a régi maximát („írjuk ki magunkból a bánatot!”) követve.
A Bartleby és társainak tehát maga az írás a története, miközben a nem-írás példatáraként funkcionál – olyan, mint egy különleges szempontot favorizáló regényes irodalomtörténet. Remek olvasmány, és a „kutyaharapást szőrével”-elv analógiájára talán a pillanatnyi írásfrászt nyögő olvasókon is segíthet.
