Első mondat: „Amikor a King Kong alakú állványzatról leengedték a ponyvát, hatalmas felbolydulás támadt.”
Budapesti valóság: egy idős néni annyira megijedt a buszmegállóban posztoló Hitlertől, hogy a nemzetiszocialista diktátort ábrázoló plakátot azonnal eltávolították onnan. Massimiliano Parente regénye így köszönt be Magyarországra.
A könyv borítója – melyen a rózsaszín uniformist, violaszín szemfestéket, pink rúzst és piros szívecskés karszalagot viselő diktátor borongva néz a messzeségbe - több mint meghökkentő, az ember azonnal gyanakodni kezd, itt valami poénos provokációról lesz szó. Ami persze nem biztos, hogy megérte. Ám ahogy kezdünk ismerkedni a szöveggel, oldalról oldalra izmosodik a gondolat: de igen, megérte. A Hitler után a második legnagyobb művész egy Amerikai pszichóba oltott Mechanikus narancs a South Park politikailag inkorrekt, tiszteletlen humorával nyakon öntve.
Max Fontana főhős és narrátor előre- és hátratekintgető elbeszélésmenetben számol be bizarr életéről, amely A világ eredete című Gustav Courbet-festményére történő ejakulálásig meglehetősen eseménytelen volt. Max élt, mint „egy halott”, tűrte anyja folytonos piszkálódását, közepes ready-made-eket (műalkotássá nyilvánított használati tárgy) készített, tanulmányozta a nagy művészek életrajzát, hátha megleli bennük a választ, hogyan kell híressé válni. Elutasítástól elutasításig vándorolt, és képtelen volt rábukkanni arra a művészi útra, amit előtte még nem követett senki.
Negyven éves korában úgy dönt, a sikertelen életnél a halál is jobb. Sajnos vagy szerencsére még az öngyilkossággal is kudarcot vall, és a végső elkeseredés feneketlen kútjának mélyén, a Museum d’Orsay-ben megtörténik az ominózus maszturbáció. S lőn, épp ez az a zseniális irány, melyet Fontana egész fiatal életében hasztalanul keresett.
Max szupersztár lesz, eljegyzi magát a pop arttal és a közösségi médiával, rikító zöldre festett Hitler-frizurát visel, mert „még senki nem gondolt erre előttem.”, és tízesével zabálja a Vicodinokat. Mivel az önállóság számára értelmezhetetlen viselkedésforma, egyfelől kizárólag ready-made-ek létrehozásában jeleskedik (az eredeti dolgoktól kirázza a hideg, gyűlöli Velence rothadásszagát, az igazi virágokat vagy Michelangelót), másfelől médiasztárok sokaságát használja személyisége támasztékául Tom Cruise-től Dr. House-ig (a Vicodint is úgy veszi be, ahogy a tévédoki). Legfőbb ábrándja és példaképe azonban maga Adolf Hitler.
Massimiliano Parente: Hitler után a második legnagyobb művész
Fordította: Kárpáti Zsuzsa, Libri, 387 oldal, 3490 ft
Max azonban nem gyarapítja a neonácik fekete seregét. Ő Hitlert igazi művésznek látja, no nem a hírhedt diktátor fiatalkorában mázolt, unalmas akvarelljei okán: Fontana csodálatát a koncentrációs táborok létezése vívja ki. A végső megoldás művészi produktumok fölötti szupremáciája egyszerűen azt jelenti, hogy Hitler előtt hasonlót még nem hozott létre senki. És itt a leglényege Parente kiváló szatírájának, mely a médiától kezdve a művészvilágon vagy a nagyközönségen át mindenkin jókorát rúg: az lesz híres és elismert, aki olyan csinál, amit őelőtte még senki. De mivel eredeti dolgok régóta nincsenek (ha voltak valaha egyáltalán), a botrány, a tabudöntögetés és a szemérmetlen provokáció szentháromságát kell követni és szégyenérzet nélkül egyre magasabbra és magasabbra emelni a tétet. Eme szentháromságnak pedig – Fontana hagymázas gondolatmenete alapján - Hitler „művészete” az alappillére.
De a dolog még mindig nem ennyire egyszerű. A botrány és felszínesség apoteózisából, a banális hétköznapi tárgyak nemegyszer közönséges másolássá silányult átértelmezéséből a művészet valahavolt legnagyobb bizniszét kovácsoló Max ready-made-jei sokszor valódi társadalmi visszásságokra reflektáló, rendszerkritikus monumentumok. Néhány alkotásának címe: Heil Mary!, A gyűlölet gombja, Ha Jézus azt mondta volna, hogy azokból lesznek az elsők, akik a holokausztot csinálták, Pazarlógép. De ready-made-jein túl Max Fontana puszta létezése is korunk elgondolkodtató látlelete. A művész megszállott Twitterező, aki percenként közli követőivel átsuhanó gondolatait (akkor is, ha teljes zagyvaságokról van szó), utána azt lesi, hány ezren osztották meg őket. Médiaszereplései rendre botrányba fulladnak, mert hülyét csinál az interjú készítőjéből – és neki éppen ez kell. Dr. House-ban vagy Dexterben az ikont csodálja, miközben pontosan tudja, hogy egyikőjük sem létezik. Hisztérikusan követeli magának az álomvilágot, az életét tévésorozatok és amerikai filmek logikájára fűzi, pedig tisztában talmi csillogásukkal. Max Fontánával Parente remekül rátapint a 21. század legérzékenyebb pontjaira.
Fontana minden, csak nem hipokrita, szemben az őt körbevevő miliővel: pontosan, önértékén – azaz nullán - látja és kezeli a művészek, a műkincskereskedők és művészetpártolók, a közönség, a média hamisságát. Fontana egyszerre taszítóan cinikus és lényeglátó, gusztustalan és ragyogóan okos, megalomán és önértékelési zavaroktól szenvedő személyiség.
„Én, íme, felmutatom az emberi nem felszínességét, és aki engem tart felszínesnek, az sokkal felszínesebb nálam, mert én valójában az emberi felszínesség tudatának formája vagyok.”
A Hitler után… cinikus belső monológok füzéréből összeálló, sokrétegű szatíra. Van benne gyilkosság, erőszak, szex, trágárság, rengeteg művészettörténeti adat: éjsötét akasztófahumora egyszerűen zseniális, ahogyan (ál)filozofikus, andalító szekvenciái is. Parente tapasztalt varrónőt megszégyenítő magabiztossággal ölti egymásba a gyomorforgatóan morbid és a már-már romantikus regényekbe illő, érzelmes epizódokat. Nevetünk és szörnyülködünk a főhős beteg észjárásán, míg rá nem döbbenünk, kizökkent elméje csak az abnormális világot tükrözi vissza, a világot, amelyben élünk.
