A magyar mesék ökölszabálya szerint mindennek az a kiindulópontja, a mesebeli alfa, hogy „egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…”. A folytatást pedig mindenki tetszőlegesen alakíthatja. Ezzel szemben Molnár Krisztina Rita új mesekönyvében pontosabb lenne egy olyan kezdés, hogy „egyszer volt, hol nem volt, VAN…” A Borostyán, az időkapus ugyanis a fraknói vár történetét dolgozza fel, és a mesébe ágyazva felvillantja azokat az érdekességeket, amelyek a történelmi épülethez kötődnek, így a kötet egyszerre mesekönyv és útikalauz, kedvcsináló egy kiránduláshoz, és egy kicsit talán még több is, de erről majd később.
Molnár Krisztina Rita: Borostyán, az időkapus, ill.: Szalma Edit
Móra Könyvkiadó, 2019, 120 oldal, 2999 HUF
A történet hőse egy Dorka nevű lány, akinek az anyja a fraknói várban idegenvezetőként dolgozik, így a gyerek jól ismeri az épületet, elvileg már nem kellene különösebben meglepődnie semmin, viszont még ő is meghökken, amikor egyszer csak leszól hozzá valaki a magasból. Az ismeretlen hang a kapuátjáróból érkezik, ahol nincs más, mint egy felfüggesztett krokodil. Ez már önmagában egy bizarr mesei elem lehetne, de az az igazság, hogy ezt a részletet pont nem kellett kitalálni, hiszen a barokk vár boltívei alatt valóban láncon lóg egy kitömött nílusi krokodil.
Ő a címszereplő időkapus, aki a lányt beavatja a vár titkaiba, és megismerteti egykori gazdája, a 17. században élt Esterházy Pál történetével. Az elbeszélésből kiderül, hogy a herceg megítélése korántsem volt egyértelmű, sokan árulónak tartották, mert hű maradt a Habsburgokhoz. Ez így leírva nem olyan bonyolult, de a történet elsősorban kisiskolásoknak íródott, akik nagy eséllyel még azt sem tudják, kik azok a Habsburgok vagy mi a különbség a császár és a király között, de a kötet ezt is elmagyarázza. Ezek a részek alapvetően a krokodil és a kislány párbeszédére épülnek, kérdések, visszakérdezések, és persze az arra adott válaszok formájában tisztulnak ki a nehezebb történelmi részletek – például Pál herceg megítéléséről, aki gyakran Fraknóba vonult vissza a világtól.
„Hiszen egészen fiatalságától kezdve annyi mindent tett az ország dolgaiért, csatákban harcolt a törökökkel, szót emelt a császárnál a várak támogatására. Hite szerint hűséges maradt a hazájához egész életében, bár sokan épp az ellenkezőjét híresztelték róla. Hosszú történet, Dorka, és bonyolult. Valahogy úgy próbáld elképzelni, mintha egy tornyot kellene őrizni. Akkor tudjuk megvédeni a tornyot, ha nemcsak a kapuját védjük, hanem az egész épületet. A legtetejét is. Akkor is, ha nem látszik, mert olyan magasan van. Pál herceg ezt próbálta, de voltak, akik csak a kapuig láttak…”
A kötetet Szalma Edit illusztrálta, aki láthatóan nagyon ügyelt a részletekre – elég csak a kötetbeli krokodilos képre nézni, melyen visszaköszönnek a fraknói kapualj mintázatai, de ugyanez az alaposság elmondható a könyvben megjelenített Esterházy-kincsekről, vagy akár magáról a várról is. Közben viszont érezni azt a finomságot és Szalma Edit vizuális világára jellemző gömbölyű puhaságot, amelybe gyerekként olyan jó elmerülni, belefeledkezni.
A kötet egészét áthatja amúgy egyfajta líraiság, amely a nyelvi finomságok mellett sajátos hangulatot is ad a történetnek. Utóbbi, amellett, hogy fel-felvillantja a vár jellegzetes pontjait és érdekességeit (megjelenik benne egy-egy pillanat vagy rövid jelenet erejéig a griffmadaras napóra, a lovas szobor, a kincstár, a fegyvertár stb.), olyan nehezen megfogható fogalmakba is igyekszik bevezetni a kislányt, mint amilyen az idő, az elmúlás (illetve az ezzel kapcsolatos szorongás és annak feloldása), a művészet és a műélvezet („Harmonia caelestis. Igen. Mennyei harmónia. A legfőbb vágy. Ezt a címet adta a művének. És biztosan állíthatom, hogy aki meghallgatja, annak legalább sejtése támad arról, hogy mi várhatja a mindennapok gondja és fájdalmai mögött.”), de közben megerősödhetünk abban a meggyőződésben is, hogy milyen jó, ha valaki jó titkoknak tudója, és ennél már csak az jobb, ha azt meg is oszthatja valakivel.
