James S. A. Corey: Kalibán háborúja, fordította: Galamb Zoltán
Fumax Kiadó, 2014, 616 oldal, 3396 HUF
B+
A Térség sorozat első részében, a Leviatán ébredésében a Naprendszerbe betört, idegen eredetű protomolekula végül a Vénuszon kötött ki, ami azóta az emberiség figyelmének középpontjába került. A bolygó ugyanis változik, és mivel a felfoghatatlan fenyegetésnek már így is sok ezer halottja van, senki nem ringatja magát abba megnyugtató hitbe, hogy akármi van is kialakulófélben a Vénuszon, az kedves és barátságos lesz. A baj csak az, hogy senki nem érti a protomolekulát, és senki nem tudja, miért érkezett a Naprendszerbe, ki küldte, és milyen céllal.
Egy ideális világban az emberiség nyilván összefogna, hogy megfejtse az egész fajt veszélyeztető rejtélyt – de hát olyan, hogy ideális világ, nem létezik, és soha nem is fog létezni. A James S. A. Corey álnév mögött álló két író (Daniel Abraham, Ty Franck) által felvázolt jövőben az egymással régóta acsarkodó Föld és Mars újult erővel esik egymásnak, ahogy a helyzet kiéleződik.
A Vénusszal senki nem tud kezdeni semmit, úgyhogy a frakciókra szakadt emberiség elmerül a harcias faszméricskélés ősi tudományában, csak furkósbotok helyett most már űrcirkálókkal eshetnek egymásnak – mert mindenki szeretne a lehető legjobb, legelőnyösebb politikai, katonai és társadalmi pozícióban lenni, mire a vénuszi helyzet elér az elkerülhetetlen forráspontjához.
Van valami mélységesen sötét és cinikus, egyben azonban afféle szörnyűséges realitás is abban, hogy az emberiség még a végveszély árnyékában is a saját tizedelésével van elfoglalva. Abraham és Franck pedig az egyes karaktereket éppolyan jól vázolják fel, mint a szarviharra reagáló kormányok és hatalmasságok egyszerre (a hatás szempontjából) grandiózus és (az emberi természet szempontjából) pitiáner hatalmi játszmáit, úgyhogy teljesen természetes és kézenfekvő, hogy a fent részletezett viselkedésre egy katona, egy marsi tengerészgyalogos ad magyarázatot. Csak a mindig uralkodni és győzni elve szerint képzett harcos lát bele az irracionálisnak tűnő kakaskodás egyszerre rémisztő és röhejes motivációiba.
A Kalibán háborúja több központi karaktert mozgat, mint elődje. Természetesen újra feltűnik a külső Övből származó James Holden a Rocinante teljes legénységével együtt, viszont a Leviatán ébredésében meghalt társa, Miller nyomozó helyére három új szereplő jön: az említett marsi tengerészgyalogos, Bobbie, a földi politikus, Avasarala és egy, a bolygóközi káoszban eltűnt lányát kereső botanikus, Prax.
Ahogy a Leviatán ébredésében, a négy külön szál itt is összeér egy idő után, és a főszereplők – meghazudtolva saját kormányaikat – együtt szállnak szembe a Naprendszert fenyegető veszéllyel. A legérdekesebb viszont maga az út, ahogy eljutnak ehhez az együttműködéshez. Az írók remekül bánnak a karakterekkel, akik pont attól lesznek hitelesek, hogy nem makulátlanok, hanem nagyon is gyarlók: arrogánsak, agresszívak, darabos a modoruk, vagy éppen félelem hajtja őket, és korántsem ritkán megejtett, hibás döntéseik éppúgy befolyásolják a cselekmény alakulását, mint hősi tetteik. Ráadásul még egymást sem feltétlenül kedvelik.
A Kalibán háborúja ugyan egy fokkal elmarad az elődjéhez képest (a lendület meg-megbicsaklik, a könyv kissé hosszabb a kelleténél), de legtöbb erényét megtartja: kemény, a műfaj keretei közt kifejezetten realisztikus űropera, ami nagyon szépen egyensúlyban tartja a tudományt és a fantasztikumot (ez pedig egy űroperától korántsem evidens jellemvonás). Ja, és meglehetősen érdekes cliffhangerekkel ér véget, úgyhogy van miért várni a harmadik részt.