James S. A. Corey: Leviatán ébredése, fordította: Galamb Zoltán
Fumax Kiadó, 2013, 576 oldal, 3995 HUF
A-
Az űropera lényege, hogy nagy legyen, sőt, grandiózus; és kalandos, gyors, romantikus, egzotikus, mindez pedig rendszerint együtt jár a tér, az idő, a fizika törvényszerűségeinek dramaturgiai okokból való megszegésével. Daniel Abraham és Ty Franck, akik a James S. A. Corey álnév mögött állnak, azok közé tartoznak, akik miatt az előző mondatban nem „mindig”, hanem „rendszerint” áll. A Térség-sorozat első kötete, a Leviatán ébredése nem vakítja a parasztot fénysebességgel való utazással, a fél galaxisra kiterjedő kolóniákkal és birodalmakkal, humanoid földönkívüli fajok sokaságával és a zsáner hasonló toposzaival.
A cselekményt a Naprendszerre, azon belül is az egymással folyamatos, kisebb-nagyobb konfliktusokban álló Földre, Marsra és a külső aszteroidaövre korlátozza, az előregördítéséhez szükséges science fiction eszközöket pedig, az űrhajóktól a fegyvereken át a kommunikációig, a realitásból gyökerezteti, vagyis a tudományra éppúgy odafigyel, mint a fantasztikumra. Avagy meglehetősen üdítő egy olyan űroperát olvasni, amiben a főszereplők nem kapcsolhatnak észbontó sebességre a csúcstechnológiájú hajójukkal annak veszélye nélkül, hogy a gyorsulástól szétfolynának a falon.
A Leviatán ébredésének fő bravúrja, legalábbis az űropera kontextusán belül, hogy a műfaj általános mértékegységeihez képesti „kicsiséget” képes ugyanakkora lélegzetelállító grandiózussággal telepakolni, mint amekkorát mondjuk egy jobb Star Wars történettől kapunk. Abraham és Franck begyömöszöltek egy gigászi sci-fi mamutot egy otthonos, földhözragadt kiskonyhába.
A fordulatos sztori két szála egy jégbányász hajó tisztjét, Jim Holdent, és a Ceres nevű övbéli űrállomás egyik nyomozóját, Joe Millert hajtja ugyanabba a konfliktusba. Egy titokzatos, Naprendszeren kívüli anyag utáni hajsza felkorbácsolja a Föld, a Mars és az Öv közti feszültségeket, és kezdetét veszi egy becstelen háború, amelynek nem tiszták a frontvonalai, és amelyben nem egyértelműek a szemben álló nemzeti, vállalati, ideológiai érdekek viszonyai sem. A háttérben pedig egy olyan fenyegetés növekszik, ami képes lehet rá, hogy a pusztító konfliktust annak minden résztvevőjével együtt eltörölje.
A könyv, különösen a középső harmadában, hajlamos rá, hogy meg-megbicsakoljon, egyenetlenségei következtében ekkor a közel 600 oldal akár még túl hosszúnak is tűnhet. De ez csak átmeneti probléma, amit az erények sokasága könnyűszerrel felülír. A realisztikus megközelítés nem csak a sztori tudományos hátterére igaz, hanem a karaktereire, és a köztük lévő viszonyokra is: Holden és Miller az utolsó szavukig, gesztusukig, gondolatukig komplex, emberi, kedvelhető, de nagyon is gyarló és problémás, folyamatosan hibázó hősök, akik a maguk keresztjét akkor sem képesek csak úgy ledobni, amikor az egész emberiség sorsa a tét.
Duójuk hatásossága akkor válik igazán egyértelművé, amikor súlyos morális konfliktusba kerülnek egymással, és az olvasónak igen nehéz dolga van, ha bármilyen szempontból igazságot akar tenni köztük. A két tisztességes, de gyökeresen másképp gondolkodó férfi világnézetének, felfogásának összeütköztetése az a fajta mesteri húzás, ami egyszerre mélyíti el a karaktereket, lendíti előre a cselekményt, és von az egész történetre egy plusz (erkölcsi) réteget. Az „abszolút helyes döntés” kényelmes ideájának megkérdőjelezése nem a könyv egyetlen inkonvencionális eleme: sikerül például szépen kikerülni a földönkívüli intelligenciával való találkozás
sablonforgatókönyveit is, hogy ti. az idegenekkel vagy azonnal pacsizunk, vagy azonnal lőjük egymást. Mert a primitív folyamatábrába szuszakolható „ellenség vagy barát” kérdéskörnél pusztán az emberi viszonyok is jóval komplikáltabbak. A kérdés, mint oly sokszor, most is az: képesek vagyunk egyáltalán megérteni egymást?
A szerzők bele-belekapnak a noirba és a horrorba is – mindkettőbe jó érzékkel – de akkor vannak igazán elemükben, amikor teljesen belevetik magukat a sci-fibe. Nemcsak a sziporkázóan ötletes és izgalmas, bármelyik remek író által megirigyelhető akciójelenetekről van szó (és itt most elsősorban az űrcsatákról beszélek), hanem arról is, ahogy az események tudományos aspektusait szépen belesimítják a pörgő sztoriba; nem nehézkesek, túlmagyarázottak és bonyolultak, viszont nem is csak alibiből vannak: életre keltik a jövő világát, súlyt, fogást, tétet, valóságosságot kölcsönöznek neki. A finálé pedig fantasztikus. Amikor már azt hiszed, hogy ez a csúcs, hogy innen nincs jobb, több és grandiózusabb, akkor még rátesznek legalább két lapáttal.
A Leviatán ébredése a nagyszabású űropera és a realisztikus, emberi léptékű thriller ritka jól sikerült összeházasítása.
