Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum, fordította: Pék Zoltán
Agave, 2013, 208 oldal, 2880 HUF
B+
Az utolsó szimulákrum egy olyan jövőbeli társadalom ironikus és cinikus panoptikuma, amiben az osztálykülönbségeket nem a vagyon és a származás, hanem a tudás határozza meg. A G-k, azaz Geheimnistragerek ismerik az ország működésének titkait, a B-k, azaz Befehltragerek pedig csak birkaként támolyognak jobbra-balra mindennapi életükben, miközben fogalmuk sincs a teljes képről. Az irónia, a cinizmus abban gyökeredzik, hogy a G-k sem tudnak mindent, vagy ha mégis, egy ponton túl az a tudás sem segít rajtuk.
Dick 1964-es sci-fije egy atomháború utáni, óriáscégek és magukat demokratának mutató diktatúrák által uralt világban játszódik az USEA-ban (Európai és Amerikai Egyesült Államok), egy matriarchális társadalomban, aminek B-i vakon és süketen, nyálat csorgatva, kondicionálva lógnak az életüket, szórakozásukat meghatározó és uraló gyönyörű First Lady, Nicole Thibodeaux minden rezdülésén. Nicole férjét, a der Altét a nép választja ki neki bizonyos időközönként, de ez persze hazugság (noha nem a legnagyobb): a der Alte egy gép, egy szimulákrum, amit a háttérből irányító árnyékkormány gyártat le. Legalábbis egyelőre, mert most a társadalom legnagyobb befolyású és underground elemei veszélyes hatalmi játszmában feszülnek egymásnak.
De mint Dicknél szinte mindig, most sem a grandiózus (ezúttal társadalmi-politikai) események állnak a középpontban, hanem az, ahogyan azokat a szerencsétlen közemberek megélik. Szürke lakótelepi senkik, amatőr zenészek, kereskedők, sztárok, zenei céges alkalmazottak, gépészek vergődnek az események hálójában – Az utolsó szimulákrum rendkívül sok szálon fut, és fő problémája az, hogy ezek többsége sosem találkozik, nem hogy közvetlenül, de még bizonyos markáns tematikák mentén sem. Ugyanakkor ez az inkonzisztens történetmesélés, ami a szerzőtől minden, csak nem szokatlan, valahol illő leképezése a fináléban már-már apokaliptikus hangulatú események mindenfelé szerteszét csapó hatásainak.
És akkor még nem is beszéltünk az időutazásról, a múltból tanácsadóként a jelenbe hozott Göringről, az önműködő, eladási célból totális személyiségrombolással operáló rovarreklámokról, és az identitás- és egzisztenciaromboló súlyos tévképzetekről. Annyi ötlet van a könyvben, hogy már szinte pazarlásnak tűnik – és valahol az is: sokuk messze nincs annyira kidolgozva, körüljárva, amennyire megérdemelné. Hogy te, mint olvasó, mit veszel ki belőle, hogy hogyan dekódolod Dick számtalan ötletét, motívumát, gondolatát (Hatalomról mesél? Evolúcióról? Emberi gyarlóságról? Elkerülhetetlen civilizációs összeomlásról? Vagy mindről egyszerre?), az szokás szerint rajtad áll. Kivéve, ha valami pozitívat akarsz kihozni magadnak az egészből, mert ebben az esetben bizony baszhatod.
A jövő természetesen most sem túl fényes: az egyes szálak mind arról szólnak, hogy a maguk különböző szemszögéből mi minden van teljesen elbarmolva a világban. Hazugságok végtelen rétegeiből épített látszattársadalom, megtévesztések, álcák, külsőségek, valóságot elleplező valóságillúziók mindenhol, csoda, hogy az individuum tele van kétségekkel, bizonytalansággal, gyötrődéssel? Mert a Nicole-bálványnak köszönhetően mindenki hülyére van kondicionálva, de azt valahol mélyen még a leghülyébb is érzi, hogy itt valami nem stimmel.
De, emberek, ne csüggedjetek! Mindez a szemét, aljas művilág eltűnik hamarosan – igaz, mi is megyünk vele, de hé, minden nem sikerülhet. Legalább az utódaink, akik bizonyos értelemben pont az elődeink, készen állnak, hogy átvegyék a helyünket. Talán mégis van benne valamiféle pozitívum. Cinikus, gonosz és sötét, mint az éjszaka, de mégis.
