Poós Zoltán: A szív határai
Kalligram, 264 oldal, 2009, A-
Poós Zoltán regénye első ránézésre egy szerelem története. A cím mindennél erősebben sugallja ezt az előfeltevést. A szív határai: egy szerelem kezdete és vége. És valóban, a történet két, egymással szorosan szembenálló, viszont egyesével nagyon homogén részből áll: az első szakaszban két kamaszgyereket ismerünk meg, és a közöttük a világháború végének történései idején kialakuló szerelmet.
A második szakasz már két elvált emberről szól, a köztük feszülő semmiről, a közönyről, amivé a szerelmük lett, arról a változásról, mit több: erózióról, amin az ember kamaszkorától felnőttkoráig átmegy, és az őket körbevevő hatvanas évek Magyarországáról.
De a szív határai nem pusztán egy válásról, hanem az elmúlásról szól. Na persze nem a halálról, nem is valami patetikus, nagy ívű és megrendítő pusztulástörténetről. Egészen egyszerűen a változásról , az erózióról, a dolgok elmúlásra rendeltségéről. Nem csak a szerelemről van szó, hanem a környező világról, a korcsosuló Magyarországról, az emberi jellemekről is. Ebben az erózióban viszont nincsen semmilyen romantika. Nincs benne semmi megrendítő, csupán megesik, és jobb híján így van jól.
Az első szakaszban a világháború legvégén járunk, orosz katonák lepik el a regény helyszínéül szolgáló kisvárost. Előtte még megismerjük a két főszereplőt. Az őket környező világ a zajló háború ellenére is a legideálisabb gyermekkor, mintha üvegbura alatt élnének.
A kettejük közötti társadalmi különbség (a fiú földbirtokos családból származik, a lány árva, a keresztapja tanyáján él) sem akadályozza meg őket abban, hogy minden idejüket együtt töltsék, klasszikus gyermekszerelem szövődik közöttük, vonzódással és taszítással, csókokkal és gyermeki sértődöttséggel. Ebbe a világba hasít bele a háború vége.
Az orosz katonák érkezése nem csupán egy vesztett háborút jelent, hanem az addig fennálló korszak végét, totális pusztulását és egy baljós korszak kezdetét. Ez a két világ súlyos kontraszttal feszül egymásnak: orosz katonák lepik el az ekkor még kamaszfiú főszereplő Beliczey László családjának kastélyát, törnek-zúznak, beleszarnak a mosdókagylókba, elvisznek mindent ami mozdítható, lányokat erőszakolnak meg, és megölik a fiú szerelmének Herter Katinkának a keresztapját is. Az ideális gyermekkor itt ér véget, de ezt szinte nem is érezni. A leírások szárazak, az egyes szám leső személyű gyermeki elbeszélés mintha fel sem fogná, mi történik körülöttük, pedig hajszálpontosan, szenvtelenül közvetít. A tragédia tehát valahogy mégsem születik meg, hiába zuhan szét minden a szemünk láttára. Katinkát a Beliczay család magához veszi, László mellett a szomszédos szobát kapja meg, és ezen a ponton a történet első szakasza véget is ér.
A következő részben teljesül be mindaz, amit az első szakaszban megismertünk. A hatvanas évek Magyarországán vagyunk, László már válófélben van Katinkával, diplomás orvos, de nem praktizálhat, mivel részt vett az 56-os forradalom kisvárosi eseményeiben. Katinka már rég mással él. Megismerjük a nagy szerelem elmúlásának részleteit, László családjának lassú leépülését. A második szakasz fásult rezignáltsága mindennel kiegyezik. A szürke, élhetetlen országgal, a szerelem elmúlásával, de még azzal is, hogy talán nem is volt ez szerelem!
A lecsúszott nemesi család megalázkodó leveleket írogat a felsőbb köröknek, hogy László újra dolgozhasson orvosként, és hogy bizonyosságot nyerjen, hogy hasznos tagja a szocialista társadalomnak: beajánlják sofőrnek az egyik miniszterhez.
Minden, amit az első szakaszban megismertünk felszámolódik: a szerelem, a család, az ország. Pont kerül egy több évtizedes történet végére. László elvállalja a munkát, otthagyja a kisvárost. Mindez a legtermészetesebben történik meg.
Az elbeszélő beletörődése mintha megkönnyebbülés lenne: hogy két ember változhat meg ennyire, szakadhat a másiktól ennyire visszafordíthatatlanul messzire, hogy a világgal körülöttük pontosan ugyanez történik és mindennek nincs semmilyen következménye, sőt, valójában levonható tanulsága sem.
