Vajon hány ember kell a világ gazdasági rendszerének megdöntéséhez? Egy maroknyi lelkes szakember bőven elegendő: egy kőkemény szakszervezetis, egy még keményebb zsaru, két jóravaló, de önérvényesítésben nem jeleskedő hacker, egy állatvédő aktivista, valamint egy lenyűgözően sármos és laza exbróker-gazdasági elemző – és persze mindazok, akik szövetségüket segítik. Anélkül azonban, hogy – a spoilert elkerülve – alaposabban szemügyre vennénk a New York 2140 szereplőit, illetve a köztük felépülő viszonyrendszer hálóját, érdemes körbejárni azt a kérdést, hogy miért is van erre szükség.
Kim Stanley Robinson: New York 2140
Fordította: Farkas Veronika, Agave Könyvek, 2017, 656 oldal, 4480 HUF
Ma már mindenki tisztában van azzal, hogy a világ gazdasági, politikai, társadalmi képletében és folyamataiban döntő szerepe van a tőkének. Sőt, ez a tény közhellyé üresedett, a sztereotípiákat csattogtató, agresszívan semmitmondó retorika eszközévé. (És hogy egy lépéssel továbbmenjünk, ki ne tudná hazánkban, hogy a bankigazgatók, meg a hiénáik, pontosabban a pénzügyi világ vezetői, a szabadkőműves tudodkik időről időre összejárnak és a legnagyobb titokban Sade márkis orgiákon döntik el, mikor követnek el újra abúzust az olyan kiszolgáltatott, piciny nemzeteken, mint a mienk.) Szerencsére Robinson szakmai perspektívája jóval szélesebb annál, semhogy ezek a sztereotípiák egyáltalán fölmerülnének.
A perspektíva megértéséhez érdemes Kate Raworth közgazdász alábbi két másfél perces videójából kiindulni (ITT és ITT). (A fenti két videó egyébként egy hétrészes sorozat eleme, melyben Raworth röviden ismerteti azokat az égető elméleti és gyakorlati problémákat, melyekkel a huszonegyedik századi közgazdásznak szembe kell néznie, illetve tisztázza azokat az alapelveket, melyek mentén felépülhet az új gazdaság.)
Robinson regényében valamikor a huszonegyedik század derekán bekövetkezik az a természeti katasztrófa, mely gyökeresen átalakítja az emberek életét, felborítja a természet kényes egyensúlyát és újrarajzolja a világgazdaság térképét: a sarki jégsapka olvadásával jelentősen megnő az óceánok vízszintje, és a tengerparti városok jelentős része víz alá kerül (egyébként pontosan úgy, ahogy most a Harvey hurrikán miatt Houstonban történik - a szerk.). Természetesen ez is csak okozat – méghozzá fikción túli, vagy ha úgy tetszik, a regényvilágon innen is érvényes –; annak az elmúlt kétszáz évünket jellemző ipari tevékenységnek a következménye, melyet Raworth a kevéssé félreérthető degeneratív jelzővel illet.
2140-ben az emberek rákényszerülnek arra, hogy tudatosabban kezeljék a környezettel lokálisan és globálisan egyaránt fennálló viszonyukat. Benzin helyett elektromosság, kerozin helyett hélium, a szén elégetése helyett napenergia. Robinson az Aldo Leopold ökológus gondolkodásmódját mélyen meghatározó axiómát idézi: „Az a jó, ami a földnek jó.” A gondolatmenet is egyszerűnek tűnik:
"Mit is jelent a földről való gondoskodás? Az magába foglalja a mezőgazdaságot, az állattenyésztést és a várostervezést. Minden területhasznosítási gyakorlatunkat. Vagyis az erőfeszítéseink megszervezéséről lenne szó. Arról, hogy ahelyett, hogy a haszonért dolgoznánk, azt tegyük, ami a földnek jó. Így reménykedhetünk abban, hogy egy jó helyet hagyunk az utánunk következő nemzedékekre."
Megvalósítani már annál nehezebb. És ebben a tekintetben Robinson nem csal, nem állítja, hogy 2140-re helyrehozzuk, pótoljuk, regeneráljuk mindazt, amit a megelőző évszázadokban a termelés oltárán feláldoztunk. Regényének hősei ugyanannyira bizonytalanok, mint mi, olvasók, azzal a különbséggel, hogy ők egy globális ökokatasztrófa után az elárasztott Alsó-Manhattan közepén többé nem fordíthatják félre fejüket. Persze nem is szeretnék.
Száz év múlva az óceán ellepi New Yorkot, mégis nyüzsgő metropolisz marad
Az óceán szintje megemelkedett, és New York városa elsüllyedt. A lakói alkalmazkodtak az új helyzethez, és New York ugyanaz a nyüzsgő, élettel teli metropolisz maradt, ami mindig is volt - noha örökre megváltozott. Minden egyes utca csatornává vált, minden egyes felhőkarcoló egy...
Tervük kidolgozásában és végrehajtásában egymás segítségére és tehetségére vannak utalva. Ahhoz azonban, hogy képesek legyenek egy jobb világ lehetőségét felvillantani, elsősorban nem a környezeti változásokkal és annak hatásával kell foglalkozniuk, bármennyire is égető, mindennapi problémát jelent életükben. Az emberi gondolkodást veszik célba és ezzel párhuzamosan a gazdaságot irányító pénzügyi világot.
Robinson regényében többször foglalkozik a 2008-as válság kezelésére tett gazdasági lépések elemzésével, melyek – a fenti videóban ismertetett – gazdasági struktúra mechanizmusai mentén történtek. Ezt a struktúrát a folyamatos gazdasági növekedés, a profittermelés elve határozza meg, amit, ha újfent Raworth fogalmaihoz nyúlunk, a termelés tekintetében a take-make-use-lose négyesével írhatunk le praktikusan – meg kell jegyezni, maga Robinson is hasonló következtetésre jut regényében –, pénzügyi szempontból pedig a tőke folyamatos áramlásának, az egyes befektetések megtérülésének, az anyagi haszon növekedésének mértékével. A nem azonos mértékű növekedés vagy pangás leszakadáshoz, adott esetben összeomláshoz vezet.
Robinson regényének egyik főhősén, a Madison Square-i régi Met Life Tower lakóbizottságának oszlopos tagján, a bajbajutottakat segítő Háztulajdonosok Szakszervezetének elnökén, Charlotte Armstrongon keresztül fogalmazza meg azokat a kételyeket, amelyek ott motoszkálnak bennünk, olvasókban is:
"Mintha minden eszmény és érték elolvadt volna a pénznek, ennek az univerzális oldószernek a folyamától. Pénz, pénz, pénz. Mintha pénzzel minden helyettesíthető lenne, a látszat, hogy értelmet lehet rajta venni, életet."
Bár a fenti szavakból szinte csöpög a megfoghatatlan hatalommal szemben önmagát tehetetlennek érző ember keserűsége, Robinson másik jellegzetesen New York-i karaktere, az egykori brókerből lett gazdasági elemző, Franklin Garr kimért logikáján keresztül megkapjuk a pénzügyi lufikat pattanásig fújó gazdasági rendszer kritikáját:
"Nos, a magabiztosság egyik klasszikus példája 2008. Az a lufi azért pukkadt ki, mert olyan emberek kaptak jelzáloghitelt, akik megígérték, hogy fizetni fognak, de nem tudtak fizetni. Amikor csődbe mentek, az összes befektető rohant a kijárathoz. Mindenki egyszerre próbált meg eladni, de vásárolni senki nem akart. Azok, akik shortoltak, egy vagyont szereztek, de mindenki más tönkrement. Még a pénzügyi cégek is felhagytak a szerződések kifizetésével, mert nem volt pénzük mindenkit kifizetni, akinek tartoztak, és nagy esély volt arra, hogy a jogi személy, akinek fizetniük kellene, a következő hétre megszűnik, úgyhogy miért pazarolták volna arra a pénzüket, hogy kifizessék, csak mert eljött a határidő? Ezen a ponton már senki nem volt biztos abban, hogy a papír bármit is ér, úgyhogy mindenki pánikba esett, és megkezdődött a zuhanás a semmibe. (...) Az állam beleölt a dologba annyi pénzt, hogy néhányan kivásárolhassanak másokat, és addig öntötték a pénzt, amíg a bankok nagyobb biztonságban nem érezték magukat, és folytatni nem kezdték a megszokott üzletmenetet. Teljes mértékben az adófizetők térítették meg a bankok minden egyes dollárját, és ezt az alkut azért sikerült megkötni, mert a Szövetségi Jegybank és az Államkincstár vezetői a Goldman Sachs emberei voltak, és az volt az első dolguk, hogy megvédjék a pénzügyi világot. Államosították a General Motorst, egy autógyárat, és addig üzemeltették, amíg talpra nem állt, és vissza nem fizette az adósságait. De a bankok és a nagy befektetési cégek ingyenjegyet kaptak. És minden ugyanúgy folytatódott, mint korábban..."
Rövid és velős összefoglalása ez annak, hogy mi történik egy pénzügyi válság idején. És rávilágít arra is, hogy a gazdasági folyamatokban, illetve a politikai döntésekben is lényegileg meghatározó szerepe van a tőkének. A New York 2140 egyik alapgondolata pedig az, hogy bár az emberiség megélte azt a beláthatatlan következményekkel járó ökokatasztrófát, amit önmaga okozott, a világ politikai, társadalmi, gazdasági struktúrájában tulajdonképpen semmi sem változott 2008-hoz képest. A technikai fejlesztésekkel sikerült meghúznia a féket az újabb katasztrófa felé vezető lejtőn, sikerült életben maradnia félig a víz alá süllyedve, egyszerűen azért, mert rákényszerült. De a kényszer nem hozta magával a gondolkodásmód változását. A legkézenfekvőbb tünete ennek, hogy a világ népességének túlnyomó része nyomorog, a legszűkebb, leggazdagabb réteg egyre gazdagabb lesz – ne feledjük, a folyamatos fejlődés elve támogatja azt, hogy a tőke lefelé, visszafelé áramoljon –, kivéve, ha abban a további gyarapodás lehetősége rejlik. New York ugyanaz a Janus-arcú város marad, mint volt, ahol a csillogás, önhitt gazdagság mellett céltalan tömegek tengődnek a pokol legsötétebb bugyraiban. Robinson szociálisan érzékeny hősei pedig azt tűzik ki célként, hogy felszámolják a tátongó szakadékot.
A New York 2140 tekinthető sci-finek és disztópiának egyaránt, amennyiben mindkettő jellemzőit magán viseli, kriminek, melyről bár a fentiekben nem sok szó esett, a cselekményt és a regény szerkezetét alapjaiban meghatározza, a sűrű szövésű, egyes szám első és harmadik személyt váltakoztató, olykor társadalomelméleti értekezésbe átcsapó gondolat-monológokon keresztül pedig egyértelműen a jelen kor éles társadalomkritikája, valamint – Robinson gondolkodói nagyságát és elhivatottságát igazolandó – egy lehetséges új út, alternatív megoldási javaslat fogalmazódik meg.
Szerző: Szmerka Dániel