Az Éjszakai szolgálatban le Carré megteremtette a tökéletes gonoszt

Az Éjszakai szolgálatban le Carré megteremtette a tökéletes gonoszt

Kiss Orsi | 2016. február 22. |

„Az Úr, miután megteremtette Dicky Ropert, maga is beleborzongott abba, amit tett (…) Kicsit később mély lélegzetet vett, és összeütötte a mi Jonathanünket, hogy helyreállítsa az ökológiai egyensúlyt.”

Jó húsz éve jelent meg eredetileg John le Carré The Night Manager című regénye – ez volt az első olyan könyve, amely a kétpólusú világrend összeomlása után született, nem csoda, hogy mindenki kíváncsi volt, mihez kezd majd az egyik kedvenc témájától és hátterétől megfosztott író az akkor még sok szempontból formálódó és bizonytalan szép új világban. A regényt az elmúlt években már többször és többen próbálták megfilmesíteni – köztük például Hugh Laurie is licitált rá – sikertelenül. És valószínűleg ez volt a sztori szerencséje. Az itthon most Éjszakai szolgálat címen újrakiadott regény cselekménye ugyanis annyira szerteágazó, figurái pedig annyira összetettek, hogy az valószínűleg szétfeszítette volna egy átlagos játékfilm kereteit. Susanna Bier rendezésében végül tévésorozat készült belőle, melynek ezen a hétvégén volt az angliai premierje, itthon ma este mutatja be az AMC. Az író fia már korábban elmondta, hogy az adaptációban több változás is lesz a regényhez képest, minket azonban elsősorban az érdekelt, hogy jó húsz évvel a megírása után mekkorát tud még ütni le Carré sztorija. Az igazság az, hogy elég nagyot.

Jonathan Pine látszólag a világ legunalmasabb állását tölti be a világ legunalmasabb országában. Egy svájci felsőkategóriás szálloda éjszakai menedzsere, az a dolga, hogy – bármilyen későn vagy korán is legyen – minden flottul menjen. Szeszélyes kívánságokat elégít ki, mosolyog, hajbókol, teljesít. A monotóniát Richard Roper és sleppjének éjszakai érkezése szakítja meg: Pine soha nem találkozott személyesen a férfival, mégis ismeri. Állítólag ő a világ legrosszabb embere. Legalábbis ezt mondta róla egy Sophie nevű nő még Kairóban: ő túl sokat tudott Roperről, nem volt elég óvatos, és ezért az életével fizetett. Pine még mindig felelősnek érzi magát a nő haláláért, a számlát azonban nem most rendezi, annak törlesztése csak akkor kezdődik, amikor megkeresi Leonard Burr az angol titkosszolgálattól, és arra kéri, próbáljon meg Roper köreibe férkőzni. Mindketten tudják azonban, hogy Roper minden földrészre kiterjedő, az állami hivatalokat át- meg átszövő és korrumpáló birodalmát nem a szél fújta össze: okos, ravasz és nagyon óvatos, ezért hihető legendát, azaz fedősztorit, hátteret kell kiépíteniük Pine köré.

John le Carré: The Night Manager - Éjszakai szolgálat

Fordította: Fazekas László, Agave Könyvek, 2016, 576 oldal, 3980 HUF

 

A férfi útja Cornwallon és Québecen át egészen Nassauig és Curaçaóig, majd egy pompás jachtig és egy magánszigetig vezet. Egy darabig lehetségesnek látszik a lehetetlen: Pine, pontosabban az a férfi, akinek Pine-t hiszik, bekerülni látszik a legbelső körbe, azzal azonban sem ő, sem az őt mozgató titkosszolgálati figurák sem számolnak, hogy ellenlábasaik nemcsak a terepen, hanem az Atlanti-óceán másik partján, sőt, még házon belül is keresztbe tehetnek nekik.

John le Carrét érezhetően nem hozta zavarba a hidegháború kifulladása, nem úgy, mint a könyvbeli szereplők némelyikét:

„Most úgy érzik magukat, mint a partra vetett hal. Nincs többé Thatcher. Nincs már orosz medve, ami ellen harcolni lehetne, eltűntek a hálószobánkban, az ágyunk alatt megbúvó vörösök. Valamikor övék volt a világ, aztán egy szép napon arra ébredtek… szóval tudod… – Palfrey csak legyintett, nem fejezte be a mondatot. – Senki nem szereti a vákuumot, ugye? Még te se szereted, vagy igen? Valld be őszintén, hogy utálod! – Vákuum alatt a békét érted?”

Hiába hangoztatja ugyanakkor az illegális fegyverkereskedelemből meggazdagodott Roper, hogy amit ő csinál, az nem bűncselekmény, hanem politika, az Éjszakai szolgálatban a klasszikus értelemben vett politika mintha másodrangúvá válna. Jó, persze itt is vannak egymás vérét szívó szolgálatok, dúl az intrika, a kormányok szépen egymás alá tesznek, ahogy kell, a hangsúly mégsem ezen van. És nem is a főhős Jonathan Pine-on. Pedig le Carré az előkészítési szakaszon nagyon szépen végigvezeti a hősét, és látjuk, hogy a NAGY TERV érdekében hogyan válik az egykori katonából, majd egyszerű szállodai alkalmazottból a közvélemény szemében hétpróbás bűnöző. Mindez azonban csak porhintés, figyelemelterelés, pipafüst. Pine közben teljesen aláveti magát a feladatnak – csak néha inog meg –, és megy előre rendületlenül. Igazából nem a hazája iránti kötelesség vezérli, nem is a pénz, hanem valamiféle nehezen megfogható bűntudat, amelyet egy felszínesen ismert nő halála miatt érez. Ő maga annyira tökéletes, hogy már fáj. És mégis, a regény igazi kulcsfigurája nem ő, hanem Richard Roper, a tökéletes gonosz.

Kezdjük ott, hogy Roper egy cseppet sem ellenszenves. Jóképű, megnyerő, udvarias. Első regénybeli felbukkanásakor így jellemzi le Carré:

„Magas, karcsú, külső megjelenésre is végtelenül nemes. Gondosan hátrafésült, őszbe játszó haj, s olyan arc, amelynek tulajdonosával pókerezve bárki csak veszíthet.”

A világot járja gyönyörű szeretője, barátai és közeli… izé… mondjuk úgy, munkatársai oldalán. Saját vállalatait igazgatja, odavan a műkincsekért, szabadidejében a karibi szigetvilágban hajózgat a saját jachtja fedélzetén. Soha senki nem tudna rábizonyítani semmi rosszat – már csak azért sem, mert egy dokumentumon se szerepel az aláírása, a rizikós üzletekre külön alkalmazottja van. Vonzó ember, az a típus, akinek számít a véleménye, és akinek mindenki szeretné elnyerni a tetszését. Van, aki szerint nem rossz ember, csak rossz dolgokat művel. Bizonyos igényeket elégít ki. Közben persze mocsokgazdagra keresi magát, és ha kell, embereket likvidáltat, kormánytisztviselőket ken meg, hivatalokat ugraszt egymásnak – mindezt azonban kesztyűs kézzel teszi, vigyázva, hogy egyetlen csepp vér se hulljon az elegáns hófehér szmokingjára. A kezdeti megtévesztés ugyanakkor 100 százalékosan működik, és egy bizonyos pontig az ember szinte drukkol, hogy derüljön ki: tévedés az egész, Roper mégsem egy aljas rohadék.

Ez az, ami igazán izgalmassá teszi az Éjszakai szolgálatot. Mert az, hogy le Carré nagyon otthonosan mozog a titkosszolgálatok intrikus világában, nem újdonság. Megbízhatóan hozza ezt a vonalat, és a megbízható itt egyáltalán nem egyenlő az unalmassal, sőt. Az elmúlt húsz év sem tette avíttá a történetet, holott technikailag iszonyú sokat változott a világ, és nyilván vannak a cselekménynek olyan pontjai, amelyek kimenetele az internet, a GPS-ek vagy csak az egyszerű mobiltelefonok miatt ma már más lenne. Nem is a kissé sótlan Pine miatt marad igazán emlékezetes ez a regény, hanem Roper miatt, akinek személyiségét tökéletesen építette fel le Carré a regényben. Az ő antagonistája nagyon hasonló például Jo Nesbø protagonistáihoz: íróként mind a ketten játszanak az olvasóval, fokozatosan szimpátiát ébresztenek a sztori kulcsfigurája iránt, és amikor már megvették az olvasót kilóra, akkor szépen az arcukba tolják a kellemetlen valóságot. Persze, a módszer nem új, filmben is számtalan példa van rá (Nesbø például a nekünk adott egyik interjújában a Keresztapát hozta fel inspirációs példaként), hogy az utóbbi évek meghatározó tévésorozatairól aztán tényleg ne is beszéljünk. Le Carré azonban a kilencvenes évek elején vetette papírra az Éjszakai szolgálatot, a sztorin ugyanakkor ez egyáltalán nem érződik.

Az külön vicces, hogy Hugh Laurie, amikor először olvasta a könyvet, mindenképp Pine-t akarta eljátszani benne, ám a dolog akkor nem jött össze. Sok év után, amikor megkeresték, azt mondta, nagyjából bármit eljátszana, csak benne lehessen, a mostani adaptációban végül ő lesz Pine nemezise, Roper. A forgatás előtt a produkció jogászai felkérték, hogy a felkészülés során lehetőleg ne lépjen kapcsolatba igazi fegyverkereskedőkkel, egyrészt jogi gubanc lehet belőle, de akár rosszabbul is elsülhet a dolog. „Ezek nagyon ijesztő emberek, és senki sem akar konfliktusba kerülni velük” – mondta egy interjúban a színész. A világban még mindig sok Roper szaladgál. Le Carré azonban megteremtette a tökéleteset.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél