B
Jacques Pradel – Luc Vanrell: A kis herceg utolsó titka
Fordította: Szoboszlai MargitAb Ovo, 2009. 178 oldal 2890 Forint
Ha valaki (hozzám hasonlóan, teszem hozzá halkan) eddig azt hitte volna, hogy Antoine Saint-Exupéry egy író volt, aki mellesleg pilótaként még repült is, akkor Jacques Pradel és Luc Vandrell könyve után (A kis herceg utolsó titka) erről pont fordítva fog gondolkodni. „Amit én csináltam, arra, esküszöm, egyetlen barom nem lett volna képes” – írja már-már önvallomásként Az ember földje című regényében. És tényleg. Saint-Exupéry életében ugyanis nem az a legnagyobb rejtély, hogy 1944. július 31-én egy fotófelderítés után soha többé nem tért vissza a támaszpontra, sokkal inkább, hogy addig egyáltalán életben maradt.
De ne szaladjunk ennyire előre, lássuk inkább a tényeket. Valamikor a kilencvenes évek végén egy halászhajó a felszínre hoz egy kis ezüst bizbaszt, amiről hamar kiderül, hogy a háború alatt rejtélyes módon eltűnt író-pilóta, Antoine Saint-Exupéry karkötője. Lázas kutatás kezdődik a repülőgép roncsai után, melyet nem csak a tengeri viszonyok, a francia bürokrácia, a hírnévre áhítozó rivális kutatók, de még az örökösök akadékoskodása is nehezít. A szerencsés végül a könyv társzerzőjeként szereplő Luc Vanrell lesz, aki hosszas kutatómunka után rábukkan a roncsra, legalábbis arra, ami maradt belőle.
Az ő története is ez a könyv, na meg az ismerősei által Saint-Ex-nek nevezett íróé. Végig egyébként olyan érzésem volt, mintha három nagy különálló sztorit olvasnék: az első az író életébe enged betekintést, pergő, nagyon élvezetes formában. Érződik, hogy Jacques Pradel mögött több évtizedes újságírói múlt húzódik, lényegretörő, világos, nincsenek felesleges körök, túlburjánzó mondatok. (Ez volt az a rész, ahol azt éreztem, hogy még, még, még…) Ebből kiderül, hogy bár a háború alatt Saint-Exupéry már sikeres író, ám ő mégis csak a repülésre tud gondolni. Mivel már némiképp túlkorosnak számít („Bizonyára én vagyok a világ legöregebb hadirepülője”), sokáig nem engedik felszállni. Végül közvetve az egyik műve segíti hozzá, hogy újra a levegőbe emelkedhessen. Giraud tábornok ugyanis el van ragadtatva A hadirepülőtől, és beleegyezik, hogy a repülési engedély ügyében még egyszer közbenjárjon Eisenhowernél, aki végül áldását adja.
Saint-Ex eltűnése ugyanakkor több mint rejtélyes: voltak, akik műszaki vagy pilótahibára gyanakodtak, mások ellenséges repülőgéppel való találkozásra vagy éppen öngyilkosságra gondoltak. A roncsokat azonban soha nem találták meg, és egészen az ezüstkarkötő megleléséig még csak nem is a megfelelő helyen keresték. A könyv második nagy fejezetét éppen ennek a nagy kutatómunkának szentelték a szerzők. Pradel elég jól ért a feszültségkeltéshez, hiszen bár tudjuk, hogy mi lesz a történet vége, mégis képes fenntartani az érdeklődést. (Az egész kicsit olyan, mint Columbónál: nem az a lényeg, hogy kinyomozzuk, ki a tettes, hiszen azt úgyis tudjuk, hanem, hogy felgöngyölítsük a szálakat, és cáfolhatatlan bizonyítékokat találjunk. Valami ilyesmi történik itt is.)
Mindezek ellenére nekem valahol mégis ez volt a könyv egyik gyenge pontja: igaz, hogy a lelet megtalálását megelőző sziszifuszi kutatómunka részletezése a történeti hűséget követi, viszont olvasóként időnként tökéletesen elvesztem abban, hogy ki kutatott éppen kivel és hol és minek, ki kitől kért vagy nem kért segítséget, ki kinek emailezett vagy éppen telefonált. Hasonlóképpen voltam a rengeteg műszaki részlettel: a turbófeltöltő átalakításának részletei bár a roncs megtalálása szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyultak, nekem mégis már sok volt (oké, mondjuk műszakilag eléggé reménytelen vagyok, ez talán ennek a számlájára írható).
A lelet megtalálását követően már csak az események rekonstruálása van hátra, ez a harmadik nagy etap. Nem nagy titok (a lapok épp eleget cikkeztek róla pár éve), hogy Saint-Exupéry gépét egy Horst Rippert nevű kezdő pilóta lőtte le, aki saját bevallása szerint (most legalábbis ezt mondja) imádta az író könyveit. „A pilótát nem láttam, de ha látom, akkor sem tudhattam volna, hogy Exupéry. Reméltem, és ma is remélem, hogy nem ő volt. (…) A rajongója voltam. Csodásan le tudta írni az eget, a pilóták gondolatait és érzéseit. Műve sokunkat erre a hivatásra ösztönzött”. Aha.
Egy rejtéllyel tehát kevesebb, Saint-Exupéry azonban valószínűleg még így is mítosz marad. A könyvben mindenesetre rengeteg elmeséletlen és kibontásra érdemes sztori van még: az író mellett ott van akár Ripperté vagy a fiatal Bentheim grófé, akinek gépe egy évvel Saint-Ex előtt ugyanazon a helyen zuhant le, és akit – miután a gépből kizuhant és az egyik parányi szigetre kievickélt – lényegében hagytak meghalni a helyiek. De ott van a víz alatti barlangrajzokat kutató Luc Vanrell vagy az író karkötőjét megtaláló halász, akire jutalom helyett perek hosszú sora várt. Na jó, azért a végén megkapta a francia becsületrendet is.
