Hőségriadó van. A júliusi műanyagmentes hónap újra bizonyította, hogy a klímaváltozás vagy klímakatasztrófa közös szorongásunkká vált. Az életmódunkat nem áldozzuk fel, de a lelkiismeretünk rossz, hiszen mi tettük tönkre a környezetünket, de semmiféle változás nem látszik. Az új renddel még csak most ismerkedünk, most kezdjük csak megérteni, mit is tettünk, aminek csak az egyik jele az, hogy ingerülten utasítjuk vissza a műanyag szívószálat. A finn Elina Hirvonen regénye erről a megoldhatatlan közös szorongásról és annak lehetséges következményeiről szól. Az Elfogy az idő a kivételezett nyugat-európai család életének egy kiemelt pillanatából mutatja meg, mi is történik velünk: a huszonéves fiú Helsinki belvárosában fegyverrel lövöldöz járókelőkre, hogy random szelekciójával csökkentse a túlnépesedést. Ez a világrend a fogyasztói kultúrából következik, ami a Földet egy nekünk alanyi jogon járó lakhelyként definiálja, aminek minden természeti kincsét szabadon kirabolhatjuk vagy átalakíthatjuk a saját érdekünkben, végeredményben elpusztítja magát.
Elina Hirvonen: Elfogy az idő
Fordította: Szécsi Noémi, Magvető Könyvkiadó, 2019, 233 oldal, 3499 HUF
Az Elfogy az idő olyan regény, mintha a Beszélnünk kell Kevinről című regényt az LMP zöldanarchista munkacsoportja mesélné el nekünk. A könyv elég izgalmas címlapján egy alak áll fegyverrel, céloz, ő a huszonhét éves Aslak Anttila, aki egy tök normálisnak látszó finn családban nőtt fel, bár soha nem találta igazán a helyét. Nem voltak barátai, a suliban idegen volt, viszont kifejezetten okos gyerekként teljesen antiszociálisan élt, kezelni is próbálták. Hirvonen regényének ő az egyik elbeszélője, az ő nézőpontjából azt követhetjük végig, hogyan jut el egy zárkózott fiatal arra a pontra, hogy annyira agyára menjen a környezetvédelemből, a Föld kapitalista rombolásából és az éghajlatváltozásból következő szorongás, hogy az egyetlen megoldásnak a gyilkolást tartsa. A média folyamatosan beszámol olyan esetekről, amikor fiatalok külső szempontból teljesen érthetetlen okokból megölik iskolatársaikat.
Aslak tettének legfőbb mozgatója a bizonytalanságból fakadó rémület, ami radikális akcióban valósul meg. A klímaváltozásról egy dolgot biztos lehet tudni: olyan lendülettel emelkedik az átlaghőmérséklet, hogy éveken belül a Mad Max című film nem disztópia lesz, hanem egy hiperrealista sztori. Ha a második világháború utáni nagy közösségi kérdése az volt, hogy elpusztítja-e magát atombombákkal az emberiség, akkor annyiban jó a helyzetünk, hogy nem kell atombombáktól tartanunk, egyszerűen húsz-harminc év múlva fel fogunk forrni (ld. Franzen: A világ végének vége). Aslak gyerekként eljár anyja, az elismert klímaváltozás-szakértő előadásaira, de mivel nem látja, hogy az emberiség bármi megoldásra képes lenne, ezért civilként a politikai aktivitás radikális válaszát látja megvalósíthatónak, és zöld terroristaként gyilkolással hívja fel a figyelmet a problémára.
A másik nézőpont Laura nevű anyjáé, aki soha nem akart különleges gyereket, mindig átlagosat akart, mert rájött, akár jó, akár rossz értelemben különleges a gyerek, azzal mindig rengeteg probléma jár. Nemcsak kívánta a normálisat, hanem mindent meg is tett azért, hogy két gyerekének mindent megadjon ahhoz, hogy tök átlagos életet éljenek. Egy olyan világban, ami évszázadok óta a különlegeset és a kiemelkedőt hajtja, kifejezetten bátor döntésnek tűnik számomra. Laura elbeszéléséből kiderül, hogy képességei és lehetőségei szerint mindent megtett, hogy Aslak boldog átlagos gyerek legyen, de sajnos különlegessé vált.
Egy gyilkossá, aki komoly filozófiai világmagyarázatot állított fel tette, a gyilkosság hitelesítéséhez. Laura számára a legnagyobb problémát az jelenti, hogy az Aslak által hivatkozott elméleti hátteret, az aktív környezetvédelmet tőle, az anyjától vette át és fordította ki. Hirvonen az anya szálán megrázóan mutatja meg, milyen sokkoló, amikor az a gondolatvilág, amit egy életen át tanul, képvisel és terjeszt a legmenőbb körökben az egyetemektől a politikáig, azt teljesen félre lehet érteni. Aslak tette valójában Laura tette is, hiszen úgy anyaként, mint környezetvédőként bizonyos értelemben elbukott.
Mit él át az anya, akinek a fiából gyilkos lesz?
„Te milyen árat fizetnél azért, hogy megmentsd a Földet?" - a finn Elina Hirvonen új regénye, az Elfogy az idő olyan, mindannyiunk számára fontos témákat emel irodalmi keretek közé, mint a környezetvédelem, a klímaváltozás, az internetes zaklatás vagy épp a segélyszervezetek munkája során felmerülő...
Laura lánya, Avva az a privilegizált nyugat-európai fiatal, aki Afrikába megy segíteni a társadalmi helyzetéből fakadó lelkiismeret-furdalása és testvére, Aslak megoldhatatlannak látszó problémái miatt. Vagyis saját tehetetlensége miatt próbál Afrikában segíteni. Avva kicsit súlytalan karakternek tűnt nekem, túl messze van a történésektől Szomáliában ahhoz, hogy passzivitása bármilyen szempontból is érdekes legyen.
Az Elfogy az idő egy épület tetején kezdődik, Aslak a Nobody Home című Pink Floyd-számot énekli magában. A regény jelen idejében játszódó mészárlás pont olyan, ahogy a hasonló eseteket követjük a híradókban, a twitteren vagy az online hírportálokon. Amíg Laura élőben nézi, ahogy a fia megjelenik a tévében, addig lánya sokkal nehezebben jut információhoz, pedig volt egy rossz érzése, mert testvére fura dolgokat írogatott neki. A jelenből sokszor ugrunk vissza a múltba, ami nem megmagyarázni akarja a történteket, hanem megérteni: hogy ne egy elmebeteg, arctalan terroristát lássunk, hanem egy embert, akit saját élettörténete vezetett idáig. A politika és a média alapvetően ezzel ellentétesen dolgozik, ezért érdekes, hogy történetet kap egy gyilkos is.
Aslak szorongása teljesen érthető, hiszen itt egy tehetetlen társadalom, ami úgy viselkedik, mint az atombomba: pusztít. A klímaváltozásról politikailag nincs egységes álláspont, hiszen például a magyar politikusok is olyan badarságokat tudnak beszélni a témáról, mint mondjuk Donald Trump, és a társadalom egy részének az éghajlatváltozás olyan, mint a chemtrail.
Az éghajlatváltozás nem vallási kérdés, tök mindegy, ki mennyire hisz benne, hiszen most nemcsak arról van szó, hogy majd jobban feltekerjük a légkondit az irodában, az autóban, a buszon, a lakásban, hanem elolvadnak az antarktiszi jégtáblák, gyilkol a szárazság Afrikában. Nemcsak az történik, hogy kicsit többször van meleg, mint korábban, hanem ez óriási hatással van társadalmi berendezkedésekre, az egyes nemzetek életére (ld. Hararri: 21 kérdés a 21. századról). Hiszen ha Afrikában kitör a szárazság, akkor nagyobb lesz az éhezés, megindul a harc a javakért, a háborúkban rengetegen meghalnak, akik meg nem, azok olyan, az éghajlat által jóval védettebb földrajzi területekre indulnak meg, mint Európa, a menekültek pedig sokan vannak, és azt az elmúlt évek kormánykommunikációjából látjuk, hogy segíteni nem nagyon akarunk, de a gyűlöletkeltéssel legalább a politikai identitást erősíthetik. Nem csinálhatunk úgy, hogy semmi közünk ehhez.
Hirvonen könyve sok izgalmas témát dob be, ezért is lett a hét könyve, de közben a regény szerkezete egyszerre adja könnyen magát és lesz saját áldozata. Az egy téma sokféle nézőpontból történő elbeszélése izgalmas is lehet, de túl sok mindent akar mozgatni. A szorongó, magányos fiúból terroristává váló Aslakk elbeszélői szálát kevésnek éreztem, mintha nemcsak a családjának, a szerzőnek sem nyílt volna meg igazán. A pár oldalnyi bullying, a sokszor körbeírt kiszorulása a közösségekből, valamint egy zöld anarchista csetcsoportban felbukkanó csaj figyelme számomra kevés volt. Az anya megroppanása annál izgalmasabb: az éghajlatváltozás szakértőjéből előbb egy folyamatos szorongással, tagadásban élő nő lesz, akinek szembe kell néznie azzal, hogy egy szörnyet nevelt fel: nemcsak biológiailag, hanem szellemileg is. Lionel Shriver ezt elég könyörtelenül megírta, bizonyos pontokon meg is idézi nekem a regényét. Olvasóként ezt a szálat bírtam a legjobban, és bírtam volna, ha mélyebbre megy Hirvonen is benne.
