Hogy olvasol verseket? Én a magam részéről belelapozok, beletúrok a kötetbe, végigpörgetem jobbra-balra, amin megakad a szemem, annál elidőzök. Aztán fogom, átböngészem a tartalomjegyzéket és a legizgalmasabb címeknél újra lecsapok. Végül mindent, ami kimaradt, nyilván a legjobbakat többször is.
Szálinger Balázs: 360˚
Magvető, 2016, 80 oldal, 1990 HUF
Szálinger Balázs kötetének viszont az elejétől a végéig akartam nekilátni, ugyanis a cím (360˚) panorámaképet, átfogó nézetet sejtet. A bevezető vers meg is erősítette a várakozásomat: az óra számlapján elhelyezkedő felvillanó képekből építkező körpanoráma.
„egy óránál az Esthajnalcsillag,
remek napja van, mindent bevilágít
két óránál az ellenséges zóna,
szerencsére itt sötét van”
Nekifutottam hát, hogy az első verstől az utolsóig szép sorjában haladjak. Nem ment. Semmi kapaszkodót, semmi versszerűt, semmi olyat nem találtam a kötet elején szereplő művekben, ami ne csúszós absztrakció vagy nagyon rideg konkrétum volna. Nem kötött le, csupán szavak voltak a papíron. Most ez komoly? Ez lesz végig? Sóhajtottam és a kötet végére lapoztam. Az utolsó verset elolvastam (Nyolcéves kisfiú), aztán a végétől az elejéig fölfaltam a kötetet. A prekoncepcióm nem hibádzott: van körpanoráma, csak nekem a másik irányba forogva működött.
Szálinger Balázs 1978-ban született József Attila-díjas költő, színházi szerző, a Hévíz folyóirat főszerkesztője. A 360˚ című kötet humorral és iróniával fűszerezve feszeget létfilozófiai, művészetelméleti kérdéseket. Versei között ugyanúgy megtalálható a letisztult, minimalista és a fennkölt, cirkalmas stílus is. Az ő tollából hitelesen hangzik a lírai én szubjektív dörömbölése és az objektív líra tárgyszerű kopogása is.
A kötet indítóverseiben a körülöttünk lévő dolgok megragadására, leírására tesz kísérletet. Pontos, precíz, helyenként természettudományos nyelvezetet, adatokat felhasználva igyekszik leírni a létezőt. Úgy tűnik, a világ, a környezet megismerhető, leírható, körüljárható. A teret 360 fokban körbepásztázza, olykor egy-egy képben kimerevíti. De ez inkább halszem optika: ha az egészet át akarja fogni, akkor sérülnek az arányok, torzul a kép. Ráadásul a bevezető versben felbukkan az idő is mint tényező, a változás mint szempont, ami az egzakt leírhatóságot már azonnal megkérdőjelezi. Az óra számlapja alapján lévő helymeghatározás összeköti a teret az idővel, egyik a viszonyítási pontja a másiknak, tehát két bizonytalan szisztémában kellene eligazodnunk. A természet nem állandó, az ösvények újrarajzolódnak, a folyók medret váltanak. Az Én együtt lüktet mindezzel a változással, de ez nem harmonikus természetközeliség, hanem kényszerű hontalanítás, majd új honba kényszerítés. Az évek is ugyanúgy elfolynak, mint a patak, az idő úgy változik, ahogy a táj, és ahogy az egyén is.
„Fordul a bodza a táj sem pihen
Hajlítóüzem füstöl az égre
Múltam helyére ipar telepszik
Próbáljak végre ne bánni semmit”
De akkor hogyan írható le a világ? Hogy mondható bármi is? Mibe lehet kapaszkodni? Mi az, ami van? A kötet két irányba indul el ezen kérdések kapcsán.
Az egyik irány szerint minden jelenség csak önmaga. Nem helyezhetőek kontextusba a létezők. Nincs folyamat, nincs körkép, nincs 360°, csak kimerevített pillanatképek vannak. Ily módon legalább a részleteket meg lehet ragadni, amelyek árulkodhatnak a nagy egészről.
„Egy jelenség már nem több önmagánál,
Nem fejlemény, nem félsiker, se kudarc, se következetlenség.
Rögzíteni kell, nincs mit szerelni rajta.”
A másik irány a folyamatosság csökönyös keresése. Az állandóság hiányát búslakodva bár, de tényként fogadják el a versek, a folytonosságról azonban képtelenek lemondani. Ha van valami, ami összekötődik az őt megelőzővel (akár térben, időben vagy az egyénben), akkor van létező, van kapaszkodó. A folytonosságra való igény leginkább az egész köteten átívelő motívumokban jelenik meg: folyó, apa, ösvény, völgy, híd. Ezek a motívumok mind összekötnek, de egyúttal szét is választanak. A hidakat átépítik, az apák soha nincsenek jelen.
Az egzakt leírhatóság mellett végig ott lapul a költészet mint kísértés, csábító lehetőség, könnyebb út. A változás és az élet lüktetése késztetnek versírásra, de a megéneklésük kimerevíti, megöli őket. A Hat sor című versben a műalkotásnak „szaga van”: tökéletlen, mert időhöz kötött, befejezett, ezért nem képezi le kellőképpen a létet. De a vers vége fölmutat egy másik alternatívát: a mű önmagában lehet, hogy lezárt, de az értelmezéssel való párbeszédben végtelenné, változóvá, kimeríthetetlenné válik. Vers és annak olvasata összefonódik, így lesz a tényszerűből létező.
Szerző: Turai Júlia
