A
Luis Bunuel: Utolsó leheletemL’Harmattan Kiadó, 2010, 218.o. 2200 Ft
Az emlékezet, mint tudjuk, képlékeny, megbízhatatlan dolog, hajlamos a szertelen csapongásra, merészen és inkoherensen hullámzik. Konstruktív módszereket vet be felejtés ellen, felidéz meg nem történt eseményeket, színesebbre mázolja, fantáziával pótolja a szürkeséget. Luis Buñuel filmrendező a bevezetőben hosszan beszél a memória sajátosságairól, hogy idejében jelezze: könyvét ez a jellegzetes dramaturgia határozza majd meg. Állítólag úgy született az egész, hogy mesélt-mesélt barátjának és forgatókönyvíró-társának, Jean-Claude Carriere-nek, aki lejegyezte a történeteket, aztán szerkesztői vezérelvként megtartotta az élőbeszéd szertelenségét és összefüggéstelenségét. Nem biztos, hogy igaz, de abszolút hihető.
Az utolsó leheletem ráadásul meglepően őszinte. Mintha alig korrigálta volna önszépítésre hajlamos hiú egó. Nemcsak az idő és az emlékezet relativizáló hajlamát fogadja el természetesnek, de azt is, hogy az ember többlelkű, ambivalens és következetlen: a rettenetes huszadik századdal egyidős, annak minden rákfenéjét ismerő és átélő Buñuel nem tagadja ellentmondásos húzásait, magyarázkodás nélkül hagyja kevésbé szimpatikus énjét, bevallja gyarlóságait. Szívesen hangoztat és idéz fel nonkonformista véleményeket és tetteket (a szürrealisták öncélú botrányait, a szívének kedves „totális terrorizmust”, a családdal mint egységgel szemben táplált ellenszenvét), ugyanakkor vállalja hepciáskodó énjét is, aki könnyen húzza fel magát és kezd pofozkodni, de persze a következő pillanatban meg is bánja. Nem titkolja konzervatívabb nézeteit, megbotránkozását a párizsi utcákon nyíltan csókolózó szerelmespárok láttán: kiakad, ha „a világ legkegyetlenebb filmrendezőjének” bélyegzik, és feleségét idézi (családgyűlölet ide vagy oda, azért ez is van neki, gyerekestül), aki így jellemezte őt Vittorio de Sicának: „Engem hív, ha agyon kell csapni egy pókot.”
Részletező kedvvel írja le, hogy mit szeret és mit nem, egymásra hajigálva művészeti példákat és emóciókat, eseményeket és tetteket: ugyanilyen spontán természetességgel sorolgatná, ha mondjuk egy bárban (kedvenc helye!) ücsörögne velünk francia vörösbor és illatos cigaretták társaságában. Tapintat nélkül osztja kortársait, konszenzusos remekműveket sem kímélve: gyűlöli Steinbecket, nincs oda Daliért, Picassóért, utálja a Guernicát, a hideg rázza a Most és mindörökké-től (az amúgy kiváló fordítás furcsasága, hogy Amíg meg nem hal a világ címmel magyarították). Akit szeret, azt viszont a keblére öleli, a szürrealista barátokat, Carriere-t, Fritz Langot, Andrzej Wajdát.
Külön fejezet szól éjszakai álmairól és nappali álmodozásairól, amelyek titokzatos és releváns összefüggést alkotnak álomszerű filmjeivel. Apropó filmek: gondosan kalauzolja végig az olvasót műveinek tengerén, mesél Hollywoodról, amelynek nem sikerült beszippantania és magához hasonítania őt, kevésbé termékeny európai éveiről, a Mexikóban töltött évtizedekről, és az utolsó időszakról, amikor legsikeresebb és legelismertebb gyöngyszemeit alkotta meg. Filmjeivel kapcsolatos gondolatai és emlékei általában külön kis betétek a fejezeteken belül: érdekesek, de nem a legsikerültebb szegmensei a könyvnek.
Buñuel nem sokkal a halála előtt „diktálta le” a szöveget, és az elmúlás érzete – összefüggésben az emlékezettel, és az annak elvesztésétől való félelemmel – áthatja az egész könyvet a címtől a Hattyúdal című zárófejezetig. A végén sem tagadja meg önmagát: meggyőződéssel hangoztatott információburjánzás-gyűlölete ellenére időszakos feltámadása esetén azonnal a legközelebbi újságosbódéhoz rohanna: természeti világkataklizmáról ábrándozik, mely több milliárd emberrel végezne (vele is, felőle aztán nyugodtan), aztán hozzáfűzi ezt az annyira rá jellemző mondatot: „ A képzeletemben nincs nagyobb értéke az emberéletnek, mint egy légy életének. A valóságban minden életet tisztelek, még a légy életét is, hisz a légy ugyanolyan talányos és csodálatos, mint egy tündér.” Mondja ezt a tántoríthatatlan ateista, a harcos antiklerikális, aki remek tréfát eszel ki élete utolsó perceire: a jámbor polgár maszkját öltve papot hívatna, hogy szürrealista-pukkasztó gesztussal akassza ki hasonszőrű istentagadó barátait. Vajon megtette? El tudom képzelni.
