Első mondat: Szóval, most el kellene mesélnem nektek, hogyan lett belőlem egy agy egy dobozban.
Bevált koncepción változtatni veszélyes, de dicséretes: nincs is annál jobb, mint amikor egy remek sorozat képes fejlődni, új irányt venni, esetleg stilisztikailag vagy akár műfajilag is arrébb araszolni a komfortzónától. Scalzi kétségkívül ezzel kísérletezett a Vének háborúja-széria utóbbi részeivel. Az első könyv még a military sci-fi egy mintapéldája volt (és annak egy kiemelkedő, klasszikus darabja lett), az első folytatásai is hasonló mederben csordogáltak, de már a Zoe története meglepő YA-vonala is szakított a hagyományokkal. Aztán jött A lázadás hangjai, most pedig az (egyelőre utolsó) Árnyékszövetség, amelyek az egykori főszereplőkkel együtt szinte teljesen hátrahagyták a tipikus military sci-fi toposzait is, hogy a különböző idegen fajok közti összecsapások helyett a galaktikus politika konfliktusainak elsimítására tett katonai és diplomáciai kísérletek grandiózus tablóivá váljanak. Mint mondtam: dicséretes próbálkozás. A kivitelezés viszont korántsem makulátlan.
John Scalzi: Árnyékszövetség
Fordította: Pék Zoltán, Farkas István, Agave Könyvek, 2015, 352 oldal, 3580 HUF B-
Az Árnyékszövetség A lázadás hangjai közvetlen folytatása, és az idegen koalíciókkal több frontos konfliktusba kerülő, sőt, belső viszály által is sújtott emberiség kétségbeesett, túlélést célzó kapálózásának és ármánykodásának történetét meséli el.
Novellafüzérek formájában.
Ez, vagyis a formátum az első, ahol kiütköznek problémák. A masszív, immár ötkönyves felvezetéssel rendelkező, egyre grandiózusabbá váló sztorihoz nem passzol az egymással semmilyen vagy legfeljebb csak nagyon esetleges és felszínes kapcsolatban álló karakterek lazán egymás után dobált sztorija. A részekből összeálló egész koncepciója ugyan lehet érdekes és jól kivitelezett, de nem egy viszonylag hosszú regényciklus fő történetszálának lezárásaként. Mire beleszoknánk egy szereplőbe, egy szituációba, egy nézőpontba, ugrunk valahova máshová – ez amolyan szenvtelen történetmesélést feltételez, Scalzi azonban ebben nem igazán jó. Az ő könyveit pont az eleven karakterek és a frappáns dialógusok éltetik, amelyek itt túl gyakran kényszerülnek kispadra a teljes kép érdekében.
Kapcsolódó cikk:
Árnyékszövetség - Ennél nagyobb veszéllyel még soha nem néztek szembe (részlet)
Az első „novella” a testétől megfosztott, aztán egy űrhajó „mesterséges értelmévé” váló katonával a főszerepben igazi esszenciális Scalzi: tobzódik az ötletekben, a keménységben, a no-bullshit attitűdben – és bár a főhős egyedi, gyomorszorító szituációjának leírásával a durva önismétlések hibájába esik, ennek az egyediségnek a végigvivése mégis komoly fegyvertény lehetett volna. A későbbi sztorik azonban belemerülnek az átlagba, és a formátum kidomborítja a szerző hiányosságait is: a Vének háborúja nem kis részt John Perry száraz humora, frappáns gondolatai és beszólásai, kellemes cinizmusa miatt volt érdekes. Na most, az Árnyékszövetség összes történetének főhőse pont ugyanolyan, mint Perry, pont ugyanúgy beszél, ugyanúgy viccelődik, totál ugyanolyan a humora és a gondolkodásmódja. Az olvasó végül kénytelen arra a következtetésre jutni, hogy Scalzi csak ilyen karaktert tud írni (pedig például a Zoe története ezt már cáfolta).
Mindez azért is kár, mert a sztori szintjén az Árnyékszövetség méltóképp viszi tovább (zárja le?) a sorozatot – csak ezt a sztorit sokkal jobb lett volna más szempontokból, már struktúrával elmesélni. Nem rossz könyv ez így sem, csak nem méltó az elődeihez.
