A
Diane Keaton: Játszd újra, Diane!
Fordította: Béresi Csilla, Kossuth Kiadó, Budapest, 2012, 331 oldal, 2542 Ft
Diane Keaton tollat fogott, de nem azért, hogy cukorba mártott sorokkal rejtse el valódi énjét a nyilvánosság elől: csillogó-villogó sztárönéletrajz helyett családtörténetet írt. A szerkesztés sem illik egy szokványos filmcsillag-egotriphez: Keaton Alzheimer-kórban meghalt édesanyja leveleit, naplórészleteit, sőt rögzítőre mondott telefonüzeneteit keverte saját visszaemlékezéseivel, így két túlérzékeny, önbizalom-hiányos művészlélek életpályáját ismerhetjük meg egyszerre.
Keatont a mai napig sokan azonosítják Annie Hallal – talán nem teljesen alaptalanul. Olyan családszerkezetben nőtt fel, amilyenre példát a film híres ebédjelenetében láthatunk. Édesapja, Jack Hall Dale Carnegie és Norman Vincent Peale pozitív gondolkodásról írott sorainak bűvöletében élt, gyermekeihez soha nem sikerült közel férkőznie. Anyja, Dorothy Keaton azonban alkotó lélek volt. Írt, festett, fotózott, kollázsokat készített, de csakis asztalfiókja számára, a külvilág szemében megmaradt egyszerű vidéki nőnek, aki négy gyereket nevelt fel becsülettel, és háziasszonyi érdemeiért egy ízben Mrs. Los Angeles-szé koronázták. Dorothy idős korára teljesen egyedül maradt, magányát művészi tevékenységgel igyekezett feloldani, később pedig fegyverként használni az elméje felett elhatalmasodó Alzheimer-kór ellen. Amikor Diane elolvasta naplóit, jegyzeteit (nagy részüket csak halála után), akkor ébredt rá igazán kettejük hasonlatosságára. Őt ugyan szárnyára kapta a világhír, mégis sokat küzdött démonaival, szorongásai, levetkőzhetetlen neurózisa egész életén át elkísérték.
Kezdő színészként súlyos bulimiával küzdött, az eszére sem volt soha túl büszke, pszichiáterhez járt és jár ma is, önértékelési problémái egyszerre voltak mozgatórugói és kerékkötői előadóművészi kibontakozásának. A színészet mellett ő is írt, rendezett, kollázsokat készített, fényképezett – változó sikerrel, de nagyon intenzíven.
A memoár mindössze három szerelmet említ meg. Bár mind a három férfi híres színész, Keaton nem részletezi agyon a közös sztorikat, egy bulvárlap szerkesztője ásítva küldte volna vissza mindet a feladónak. Woody Allen talán inkább jó pajtása volt, mint végzetes szerelme. A színésznő igazolja, hogy rengeteg kulturális hatást köszönhet neki, de emellett a komikus jó testi adottságait is hangsúlyozza („Izmos teste volt, kimondottan vonzó."). Sokat idéz Allen leveleiből, ahol a színész őt Céklafejnek, Férgecskének, Lámpaernyőcskének nevezi, és olyasmiket ír, mint például: „Hihetetlen szexuális fantáziáim egytől egyig körülötted keringenek meg egy hatalmas 2E méretű melltartó körül, amelyik oroszul beszél."
Warren Beattyről nem sok derül ki, talán csak az, hogy Diane már gyerekkorában bálványozta, hogy nagy nőcsábász, javíthatatlan késő, ugyanakkor figyelmes férfi, aki a repülésiszonyban szenvedő színésznőt kézen fogva kísérte Los Angelesből New Yorkba, majd a következő géppel visszarepült L.A.-be. Hűtlen természetére utalások ugyan vannak, de semmi részletezés, pláne mocskolódás, vádaskodás.
Úgy tűnik, Al Pacino volt Keaton legnagyobb szerelme, aki az éjszaka közepén szeretett teát főzni vagy popcornt rágcsálni. Már a Keresztapa első részének forgatásán beleszeretett, de ez akkor – valószínűleg – beteljesületlen maradt. Annál erőteljesebben robbant ki később, amikor már mindketten jóval idősebbek voltak. Keaton gyakran célozgat a könyvben arra, hogy nem volt ideális partnere a férfiaknak, rosszul szerette őket, és mintha magát vádolná az elvesztésükért. Ez Al Pacinónál a legnyilvánvalóbb. A szerző itt is határt szab az önkitárulkozásnak, annyit oszt meg az olvasóval, hogy gyakran noszogatta Serpicót, ugyan vegye már el feleségül. „Szegény Al, a háta közepére se kívánta a házasságot." Afféle se veled se nélküled kapcsolatban éltek sokáig, ahol a szakítást összejövés, majd újabb szakítás követte, mígnem Pacino bevallotta, sosem állt szándékában elvenni a színésznőt. Ekkor örökre (?) befejezték. Ugyanebben az évben, 1990-ben halt meg Diane édesapja.
Pályatársairól Keatonnak nem sok mondanivalója van. Marlon Brandóról két emléket őriz: a Keresztapa forgatásán a filmsztár csak annyit vetett neki oda: „Szép cicik!", hosszú évekkel később pedig egy kórházban látta viszont, betegen és magányosan. Audrey Hepburnt a világ leggyönyörűbb nőjének tartotta, s amikor a korosodó csillag beszélgetni próbált vele az Oscar-átadón, Diane zavarában menekülőre fogta. Gregory Peck gyerekkori ideálja volt, később azonban a színész megsértődött rá egy könyv miatt, amelyben Keaton szerinte úgy ábrázolta őt, ahogy nem kellett volna. Jack Nicholson, a Minden végzet nehéz-beli partner viszont bőkezűnek bizonyult: a nála sokkal szerényebb gázsiért dolgozó Diane vaskos csekket kapott tőle, Nicholson ugyanis neki ajándékozta saját részesedésének tetemes részét ( állítólag csókolózni sem volt vele kellemetlen).
A szülőkön és az elvétve felbukkanó filmsztárokon kívül testvérek és a szülőhely számos jellegzetes figurája tűnik fel a visszaemlékezésben. Öccsét, a szintén művészhajlamú és labilis Randyt Allen szintén megörökítette az Annie Hallban (Christopher Walken játszotta a szuicid fiatalembert), ahogy az apai nagymama is látható az ebédlőasztalnál roppant ellenszenves „zsidófalóként" – Keaton sem emlékszik rá maradéktalan szeretettel. 50 fölött örökbe fogadott két gyermekéről, Dexterről és Duke-ról (és hozzájuk) is sokat ír, a késői anyaság jelenti számára a végső önmagára találást a párkapcsolati kudarcok után. Amiről azonban a legszívesebben töpreng, az a halál és a leépülés. Nemcsak a szülei, hanem minden élőlény pusztulása a könyv egyik vissza-visszatérő eleme, a gyakran előhozott téma mögött felsejlik az idén 66 éves színésznő szorongása az elkerülhetetlentől. Az utolsó oldalon In memoriam címszó alatt fel is sorolja azokat az embereket, akik fontosak voltak az életében, és már nincsenek itt. A fotómellékletben pedig helyet kaptak Dorothy Hall naplóiról, kollázsairól készített fényképek is: Keatonnak végül sikerült kipakolnia anyja művészi produktumait az asztalfiókból, és a nyilvánosság elé tárni.
Diane Keaton memoárja nem egy saját szobrát buzgón ácsoló híresség, hanem egy szerény és gondolkodó ember portréja, aki mérleget szeretne vonni saját életéről. Sikereit kritikusan és mértékkel kezeli, szomorúan nyugtázza, hogy igazi társát soha nem találta meg, mégis élete késői értelmére lelt a két gyerek örökbefogadásával. A Játszd újra, Diane könyvvé gyúrt vallomás az édesanyához, egyben melankolikus elmélkedések gyűjteménye művészetről, önkeresésről és végső kiteljesedésről. Nemcsak a Woody Allen-filmek híveit fogja felcsigázni, hanem mindenkit, aki jól megírt, érzékeny emberi történetekre vágyik.
