A
Alice Csodaországban
Lewis Carrol műve alapján

írta és rajzolta: Sakura Kinoshita

Fumax, 2010, 1990,- Ft

 

Lehet, hogy erőltetett a párhuzam a Twin Peaks és az Alice Csodaországban között, de nagyon erőltettem, és ez az idézet - "Mom, it's so strange... it's like having the most beautiful dream... and the most terrible nightmare, all at once" - meggyőzött: épp annyira megfejthető egyik mű, mint a másik. Amennyire az álmok, vagy az álom és az ébrenlét kótyagos határvidéke: szimbólumokat könnyű találni, de az egész szerkezet csak sejtés marad, nyelvvel nem leírható, ám sokak számára közös élmény, tapasztalat.

Van egy sejtésem, hogy az Alice-t időben kell olvasni - aki lemarad, kimarad. Akinek viszont idejében bejön, élete végig otthonos kuckóra lelhet az értelmezés vad labirintusában, ahol már mindegy, blöffölt-e a szerző, a mű csupa vidám és félelmetes rejtvény és játék, a fent említett legszebb álom és legszörnyűbb rémálom egyszerre.

Egy adaptációnál számíthat, mit veszít az eredeti mű, és mit ad hozzá a másolat az eredetihez. Ami itt elveszett, az a sok-sok carrolság, nyelvi lelemény, a groteszk szövegfolyam, versek, halandzsa, azaz az eredeti nyelvi kód (nekünk a két magyar közül a Kosztolányi-kód: Koncz Ákos szerkesztő elmondása szerint Nikolényi Gergely, a fordító a japán eredeti és a M.E.K. alapján ültette át a párbeszédeket (néhány helyen zavart, hogy nincs magyarítva a szöveg, például a GOAL (CÉL) idegenül mutat, viszont a legtöbb hangfestés nagyon jó lett) - Varróék műve még túl friss erre a célra). A fabula megmaradt, a szereplők, helyszínek, történések viszont nyertek valamit.

Azáltal, hogy manga. Shonen, shojo, hentai, yaoi, bishonen - ennyire korlátozódik manga-nyelvtudásom (a helyesírásom pedig ennyire se), és ez egyikbe se fér bele. Az Alice Csodaországban Sakura Kinoshita olvasatában és rajzolatában szép magyar szóval mese. És annak kiváló.

Ez az első végig színes manga magyarul (a Rozsomák: Snikt! bár híres mangaka műve, nem az), az eddigiek hagyományosan az első pár oldaltól eltekintve fekete-fehérek. Ez itt nem állta volna meg a helyét, ilyen hosszan színek nélkül Csodaország is színtelen, szagtalan volna. (Az illusztráció más: Szecskó Tamás kitűnő rajzai máig különösen kedvesek számomra.)

A mű mangasága elsősorban cukiságot jelent. Egyszer olvasás közben beütött, hogy na, ezt ne, ez már tényleg nyálas, de a japánoknál jellemző ábrázolás, a debilecskézés, sutázás, güntyögés, csúnya angol szóval super-deformed alakok "levették a szemem a lábáról", hatásuk talán abban rejlik, hogy egyszerű, de viszonylag összetett érzelmeket is szélsőségesen egyszerűen ábrázolnak, így ehhez a groteszk, folyton mozgásban lévő sztorihoz, meglepetésből meglepetésbe csöppenő Alice-hez és a félnótás szerzetekhez különösen illik ez a megvalósítás.

Főleg, hogy a fő képek John Tenniel-reminiszcenciák, vagy még inkább tiszteletadások, hiszen a kötet végén található vázlatokból kiderül: a gyönyörű nevű japán hölgy - ahol nem volt saját ötlete - bevallottan a mester fő képeit dolgozta át saját képére. A bevésődött bolondok uzsonnája, Ál-Teknőcék, a gombán pipázó hernyó, a kötetvégi tárgyalás mind-mind sajátos és élvezetes másolatok - de nem a Carrol-Tenniel-féle melankóliát, nehézfejűséget, makacs furaságot fejezik már ki, hanem ártatlan, vidám, sőt mókás képekből áll össze a kötet.

Ezt a kötetet gyerekkortól felnőttig mindenki élvezheti, aki szereti az Alice-t. A Fumax sokszínű palettájába (Sin City-től X-menen és Dampyron át a Hetáliáig) is illik a kiadvány, az Alice-hatású művek végtelen listáján pedig előkelő helyet kaphat, nem elsősorban azért, mert valami nagy átértelmezés ez a képes regényke, hanem mert ártatlan és friss, mint az áprilisi cseresznyevirágzás.