Borisz Akunyin: Színház az egész világ, ford.: Szabó Mária
Európa Könyvkiadó, 2013, 500 oldal, 2890 HUF
Már Eraszt Fandorin sem a régi, még akkor sem, ha folyamatosan arról győzködi magát, hogy az öregedés nem egyenlő a veszteséggel, hanem sokkal inkább a fejlődés, a szellemi gazdagodás lehetőségét jelenti számára. Elmúlt már ötven, becsvágya azonban még a régi, így miután hírét veszi a Sztolipin miniszterelnök elleni merényletnek, egészen biztosra veszi, hogy a nyomozást vezető hatóságok független szakértőnek fogják felkérni. Hiába bámulja azonban napokig a telefont; amikor végre megcsörren, akkor sem a helyi rendőrség emberei, hanem Csehov özvegye telefonál, aki arra kéri, derítse ki, mitől retteg barátnője, egy Eliza Altairszkaja-Luanten nevű színésznő.
Fandorin nagy kelletlenül és jobb meggyőződése dacára beleegyezik, hogy közvetlen közelről vizsgálja ki az esetet. A Noé Bárkája nevű színház társulatához csatlakozik, ahol számára is meglepő módon azonnal a színésznő hatása alá kerül. Miután rájön, hogy Eliza csak a színműírókat becsüli, néhány nap leforgása alatt papírra veti a Két üstökös című „fantasztikus perspektívájú darabot”. A japán témájú színmű egyik főszerepét kimondottan magára írta, így azután eléggé rossz néven veszi, amikor a direktor végül nem őt, hanem japán inasát, Maszát kéri fel a szerepre. Neki ugyanakkor nem is lenne sok ideje próbálni, a színházban ugyanis hirtelen megugrik a halottak száma, és valamilyen módon mindegyikük a halálra vált – és egy titokzatos férfitől rettegő – Elizához kötődik.
Íróként Akunyin újra lubickol, a Színház az egész világban ugyanis megint igazi műfaji kavalkádot teremtett. Az orosz és a japán klasszikusok meg- és felidézése nála jól megfér a bűnügyi regény zsánerelemeivel, mindehhez pedig sikerült egy olyan – inkább csak sejtető, a lényeget azonban homályban hagyó – romantikus szálat is beleszőnie a történetbe, amely viszonylag új oldaláról mutatja meg hősét. Akunyin ráadásul nehezített terepre küldi Fandorint: a kissé hiú, de még mindig lehengerlő detektív számára ugyanis a színház legalább annyira ingoványos terep, mint korábban a háborús közeg vagy a diplomácia kétértelmű világa volt. Arról már nem is szólva, hogy Akunyin is megtalálta a maga kis virtuális játszóterét, az egyes színpadi karakterekben (a sármőr, a cselszövő, a naiva) ugyanis íróként most igazán kiélhette magát.
Ezért is kár, hogy az élvezetes, színes-szagos felvezetés után a nagyjelenetet meglehetősen gyorsan lezavarta a szerző. A whodunnit szabályainak megfelelően persze mindenre fény derül, a gonosz meglakol, mégis végig az az érzés motoszkálhat az olvasóban, mintha a szerző mihamarabb túl akart volna esni a katartikus pillanatokon. Ezzel viszont csak megerősíti azt az amúgy is eléggé markáns meggyőződést, hogy a bűnügyi szál ebben az esetben csak ürügy volt, hogy Akunyin nyakig merüljön a forradalom előtti Oroszország púderszagú, pezsgő áztatta, kissé dekadens, és talán egy árnyalatnyit túlidealizált polgári, és főként színházi miliőjében. Mindezt azonban akkora élvezettel, és olyan profin teszi, hogy egy pillanatig se lehet rossz néven venni tőle.
