1882 óta tudjuk, hogy Nietzsche szerint Isten halott, Hans Rath szerint ugyanakkor nagyon is él, csak éppen szorong, feszeng, problémázik, és semmi másra nem vágyik, minthogy jól kibeszélje magát. Istent amúgy Abel Baumann-nak hívják, foglalkozására nézve cirkuszi bohóc, néhanapján pedig orvos vagy építész. Mikor mire van igény.

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

Fordította: Torma Péter, Animus, 2016, 240 oldal, 3290 HUF

 

Nagy szerencse, hogy a vakvéletlen útjába sodorja Jakob Jakobi pszichoterapeutát, aki talán még Istennél is nagyobb bajban van: nem elég, hogy a klientúrája szépen lassan lemorzsolódott, nincs egy vasa sem, a neje elhagyta, mindennek tetejébe a nő újdonsült féltékeny férje egy éjszaka még jól orrba is vágja. Jakobinak tehát nincs vesztenivalója: Isten/Baumann készpénzzel fizet, ideje meg annyi, mint a tenger, így elvállalja a látszólag narcisztikus személyiségzavarban szenvedő férfi kezelését. A különös jelekkel nem foglalkozik: Baumann hiába jósol meg előre esküvői perpatvart vagy vasúti síneket szétfeszítő robbanást, hiába szaporít egyetlen szempillantás alatt kávét a poharában, Jakobi csak azt lesi, hol a trükk, a stikli, hiszen nem lehet, hogy ez a félnótás tényleg a Mindenható lenne. A kétely azonban már beférkőzött a tudatába.

Hans Rath nem markol túl sokat, még csak kísérletet sem tesz a nagy létkérdések megválaszolására. Ezt azonban legalább viccesen teszi. Antropomorf istene még az emberek között is kicsit lúzernek számít, olyannak, aki időről időre saját mindenhatóságát, létjogosultságát vonja kétségbe. A világteremtés szerinte a végeredmény szempontjából egy óriási bukta, nem csoda, ha az emberek egyre kevésbé hisznek benne, ezzel egyenes arányban pedig az ő ereje is csökken.

„Na. Szóval ez a helyzet: végigkepesztettem a világtörténelmen, és igyekeztem mindent jobbra fordítani. És mi lett az eredménye? Semmi! Nulla! Csőd minden vonalon. Nézd csak meg a világot! Éhezés, háború, katasztrófák, elnyomás, igazságtalanság és környezetszennyezés, ameddig a szem ellát. Kihagytam valamit?”

A filozófiai mélységek helyett Rath inkább az iróniát választotta, tartózkodott ugyanakkor attól, hogy akár csak egy pillanatig nevetségessé tegye szereplőit. A végére viszont mintha kifulladt volna a humor, és helyenként érthetetlen, másutt negédes lezárást választott. Pedig a legjobban éppen a két társadalmi számkivetett, Baumann és Jakobi kettőse működött, emiatt nagy kár, hogy Rath a végére egyiküket szinte totálisan háttérbe szorította a történetben.