Greg Egan: Diaszpóra, fordította: Huszár András
Ad Astra, 2013, 408 oldal, 3490 HUF
B
A könyv olvasása közben többször is a Toy Story Buzz Lightyearének jelmondata jutott eszembe: „A végtelenbe… és tovább!” Túl azon, hogy a könnyed, bájos családi animációs film mennyire banális asszociáció Greg Egannak a létezés, az evolúció, a felfedezés, a megértés, és úgy általában, az emberiség, a kozmosz témáit mélységes komolysággal, eleganciával és hozzáértéssel vizsgáló hard sci-fijének kontextusában, maga az idézett jelmondat nagyon is idevág. Mert egyfajta ponyvaparódia, persze: a végtelennél nincs „tovább”. De a Diaszpóra esetében Egan olyan évezredeken, időn, téren, dimenziókon, életmódokon és világnézeteken túli elmeutazásra viszi az olvasót, ami a (magamfajta) laikusok számára a hétköznapi, avagy tudományos helyett pusztán sci-fi irodalmi ismeretekkel pallérozott felfogóképesség által behatárolt „végtelen” határait feszegeti.
A távoli jövőben az emberek nagy része kvázi halhatatlan szoftverlényként él virtuális világokban, ún. poliszokban, a valós időnél ezerszer gyorsabb sebességgel. Az evolúció persze nem egyetlen irányba tart a robotika, a génmanipuláció és a digitális létezés külön-külön is korlátlan lehetőségeket biztosító boszorkánykonyháiban. Vannak, akik fizikai alakjukhoz ragaszkodva, robottesteket használva törnek magasabb fejlettségi szintek felé, és vannak, akik megmaradnak húsvér embernek – ők is több csoportra oszlanak, aszerint, hogy mennyire, ha egyáltalán bármennyire, módosítják a génállományukat. Egy távoli, bináris neutroncsillag váratlan katasztrófája azonban, aminek okait a több frakcióra szakadt emberiség legnagyobb húsvér, robot és digitális koponyái sem értik, lakhatatlanná teszi a Földet, és a túlélők szétszélednek a galaxisban, hogy megfejtsék a pusztítás kozmikus rejtélyét.
A Diaszpóra borzalmasan nehezen érthető könyv azoknak, akik az első bekezdésben említett laikusok közé tartoznak – és laikusok alatt itt azokat kell érteni, akik a szakértő Egannal ellentétben nincsenek nyakig súlyos matematikai és kvantummechanikai fogalmakban és elméletekben. A tömény tudományos információ már az első oldalakon gátlások nélkül ömlik, és a szerző sem akkor, sem később nem fárad azzal, hogy bármiféle hígítással, magyarázkodással könnyítse a fejét kapkodó befogadó dolgát. Komoly odafigyelést, gondolkodást, utánajárást igénylő, igazi hard sci-fi a Diaszpóra – ez a legnagyobb erénye, és ez a legnagyobb hátránya is.
Egan 300 oldal alatt laza 2000 éves cselekményen rángatja végig az olvasót, mire eljut arra a pontra, ahol az idő hagyományos mérésének már jelentősége sincs. Ez a definitív felfedezésregény. Hatalmas erejű, tudományos alapossággal megtámogatott szerelmi vallomás egyrészt magához az emberhez, és az ő örök kíváncsiságához, nyughatatlanságához, érteni, felfogni, megismerni akarásához, és az ezáltal indukált leleményességéhez, kitartásához, soha fel nem adásához, a „tovább, és tovább, és tovább” örökkévaló eszméjéhez. Másrészt pedig a világegyetemhez, ami ha tudna, a maga hatalmasságában és komplexitásában csak röhögne ezeken az ambíciókon: mert felfoghatatlan, megérthetetlen, hiába a sokezer éves evolúció, hiába az idegenekkel való találkozás, hiába a halhatatlanság, hiába a fizikai-szellemi korlátok lebontása, az idő, a tér, a dimenziók és a párhuzamos univerzumok szabályszerűségeinek már-már tetszés szerinti áthágása. Az ember mindig csak egy porszem marad a kozmikus gépezetben, a válaszok újabb kérdésekhez vezetnek, és a felfedezés soha, de soha nem ér véget. És pont ez a szépsége az egésznek.
A Diaszpóra cselekményívének őrjítő grandiózusságát, vaskos hard sci-fi voltát azonban végül megszenvedik a karakterek, a sztorivezetés és a stílus. Egan könyvének témái, felvetései, céljai, állomásai lenyűgözőek, de hiányzik mögülük az irodalmi igényesség, a történeti feszesség, sűrűség, és a szereplők embersége, érzelmi oldala is sokkal kevésbé domborodik ki, mint azt a néhány kivételt képező, igen nagyszerű jelenet ígéri (pl. a földi katasztrófa körülményei, hatásai a karakterekre). Ezúttal az erdőtől nem sikerült észrevenni a fát. De hogy az az erdő gyönyörű és hipnotikus erejű, azt nehéz lenne vitatni.
