C
Aldous Huxley: Sziget, Cartaphilus Kiadó, Ford.: Vízi Katalin, 2008, 3900 Ft, 500 oldal.
Frank Kermode, az angolszász irodalomkritika mindenható ura „a valaha írt regények közül az egyik legrosszabb” minősítéssel illette Aldous Huxley utolsó befejezett művét. Nem kifejezetten hízelgő, de olvasói szempontból szerencsére jelentéktelen vélemény, a Sziget ugyanis nem regény. Ha az lenne, mindenkit óva intenék attól, hogy a Szép új világ disztópiáján felbuzdulva nekiálljon a főmű ellenpontjaként funkcionáló szövegnek. A Sziget minden olyan szükségszerű kelléket nélkülöz, amelyek a szélesebb olvasóközönség számára is befogadható regények sajátja, így jellemfejlődésről, hiteles karakterekről, cselekményvezetésről, kidolgozott történetről, dramaturgiáról egyáltalán nem beszélhetünk a szöveg kapcsán. Ettől persze nem válik kultikus művé, hiszen a regényformát nem felülírja, hanem figyelmen kívül hagyja; minden rafináltsága, nyelvi játékai és az utalások bonyolult hálózata ellenére sem egy új Ulysses-szel állunk szemben. A Sziget egy elkeseredett gondolkodó (elbeszélő) menekülése a fikcióba, amely fikció azonban a fiktív beszédmód szabályainak ignorálása miatt valóságosabb a külvilág borzalmainál.
Valahol a regény közepén egy kedélyes hölgy megjegyzi, hogy az irodalom és a trópusok nem férnek össze egymással – trópusokon az égövet, és nem a retorikai fogalmat érti sajnos. A hőség és a rovarok, férgek felzabálják a könyvek lapjait, ezért az irodalom szigorúan anyagi természetűvé válik, és azon nyomban felszívódik, mihelyst a vadállatok magukévá teszik a szövegeket. Nincs szükség irodalomra. Mint ahogy képzőművészetre, legalábbis a nyugati értelemben vett képzőművészetre sincs igény Huxley idilli szigetén, Palán. A világtól elzárt kis ország sikeresen tartotta távol magától a fejlett civilizációk kulturális és gazdasági hódítóit, úgy, hogy közben lakói szabadon vándorolhattak a világban, alaposan kiismerve a különböző hatalmi rendszerek álságos természetét. Pala társadalmának nincs szüksége változásra, ahogy a kis sziget leghíresebb festőjének képeiről és a szétmálló könyvek lapjairól sem hiányolják a cselekményt. Ha a trópusok atmoszférája a szöveg legalapvetőbb szintjeit is meghatározza, akkor ott valóban nincs helye az irodalomnak, ezt tematizálja végső soron az elbeszélő, Will Farnaby. Hosszú eszmefuttatásai és a dialógusokból kibontakozó tételei tökéletesen leértékelik a sztorit, jelentéktelen közjátékká változtatva minden valamire való eseményt, ami különösen figyelemreméltó teljesítmény, hiszen a szöveg egy erőszakos hatalomátvétel és a pusztító eszmék hódításának történetét dolgozza fel.
Pala sikeresen állt ellen a szomszédos állam és a nyugati gazdasági nagyhatalmak erőszakos terjeszkedésének, egészen addig, amíg a sziget leendő uralkodóját – a helyiek fogalmai szerint – meg nem fertőzte a kapitalizmus. Murugan, a Rádzsa igazából egy durcás kisfiú, akit nemcsak a népe, de az elbeszélő sem kényeztet túlzottan: egysíkú, fantáziátlan karaktere még arra sem elegendő, hogy az ördögi eszmék képviselőjének szerepében tetszelegjen. Nem válik gonosszá, emiatt nem képes ellenpontozni azt az elviselhetetlen mennyiségben áramló jóságot, amely így reflektálatlanul maradva a szöveg alapvető szólamává válhat. Amikor a trópusok állandósága találkozik a végeláthatatlanul hömpölygő szeretettel, akkor még a pozitív gondolatokra önmagát meghazudtolóan fogékony főhős is megjegyzi, hogy ennyi jó nem koncentrálódhat ilyen kis helyen, az irracionális szeretetnek pusztulnia kell. A sziget lakossága különböző erőszakmentes vallások ötvözetének és a moksha-gyógyszernek nevezett hallucinogén gomba bűvöletében él. Életük egyetlen, hatalmas trip, amit a mindennapok kötelezettségei sem szakítanak meg. Kiiktatják az összes stressz-forrást, kiszűrik a devianciát, meggátolják az erőszakos cselekedeteket, minden szinten fokozzák a teljesítményt, államilag finanszírozott fogamzásgátlással veszik elejét a túlnépesedésnek. Palán mindenki szereti a másikat, és ha mégsem egyszer úgyis megszereti.
Az utópia lényege szerint játszik rá a kiindulási pontként funkcionáló („valódi”) és az elképzelt (elbeszélt) társadalom közti különbségekre, de ami a Szigetben történik, az túlmegy minden határon. A narráció pontosan illeszkedik a főhős érzékeléséhez, oly annyira, hogy a víziók és emlékfoszlányok esetében nehéz elkülöníteni a két, elvben eltérő nézőpontot. Mintha Will Farnaby közvetett elbeszélését olvasnánk, amelyben önmagát tette meg főszereplővé, ám emiatt nem mondott le a cselekmény alakításáról sem. Ez a különös és sok esetben ellentmondásos narratív technika hitelteleníti a szöveg utópisztikus társadalmi rendszerét, mivel az elbeszélő úgy utal közvetett résztvevőként az eseményekre, hogy nélkülöz mindenfajta reflexiót. A tételesen felsorolt intézkedések abszolút igazsággá változnak, mert a narrátor nem kínál alternatív megoldást, pontosabban az alternatíva mindig a gyomorbeteg, önpusztító nyugati társadalom. Ez a megoldás az elviselhetetlenségig fokozza a jóság és szeretet rendszerét, de ha ez még nem lenne elég, a palaiak megkísérlik felülírni a romlott társadalmak kulturális hagyományát is, és ez az a pont, ahol a sok pozitívum az ellenkezőjébe fordul, és az elfogadó közeg brutális elnyomó rendszerré változik. Mivel a szöveg minden iróniát és reflexív szándékot nélkülöz, ezt a tragikus váltást nem tulajdoníthatjuk lehetséges ellenpontnak, az elmondottak egészét cáfoló kritikának, ellenkező esetben az irodalomtörténet egyik legdörzsöltebb elbeszélőjét érhetnénk tetten. De úgy vélem, itt inkább a következetesen végigvitt koncepció alapvető gyengeségéről van szó, egyetlen szöveg sem képes ennyire egyoldalúan működni.
A Sziget egy naiv esszé a (mindenkori) társadalmi rendszer tarthatatlan állapotáról, amely minden ellentmondása ellenére meglepően szerethető. Rengeteg türelemre van ugyan szükség ahhoz, hogy az idegesítően egysíkú szereplők elviselhetővé váljanak, de ha olvasás közben sikerül kialakítani azt a kritikai nézőpontot, amit az elbeszélő megtagadott a szövegtől, akkor, ha elgondolkodtatóvá nem is, legalább élvezhetővé válik a narráció. Célszerű a Szép új világ állításait is figyelembe véve olvasni a Szigetet, ebben az esetben ugyanis egy zárt gondolati rendszer belső változásainak folyamataként láthatjuk magunk előtt Palát, a nyugati világtól elszigetelt apró szigetet, és nem unalmas tézisek összességeként.
