Első mondat: "Egy orvos képeket készített a tüdőmről."
Nic Pizzolatott nevét mindenki a True Detective, az utóbbi évek egyik leginkább körülrajongott sorozata kapcsán jegyezte meg, pedig pályafutását nem a tévében, hanem az irodalomban kezdte. Ráadásul 2010-es első (és mindeddig egyetlen) regénye, a Galveston meglehetősen szép fogadtatásra talált, még néhány díjat is begyűjtött. Nincs is rajta mit csodálkozni: a könyv döbbenetes magabiztossággal mozog a szépirodalom és a ponyva határmezsgyéjén, mígnem tudatosan és erőteljesen elmozdul az előbbi irányába.
Nic Pizzolatto: Galveston,
Gabo Kiadó, 2014, 284 oldal, 2990 Ft
A
Pedig az elején még egy véres, kegyetlen kriminek/thrillernek tűnik. A főszereplője Roy Cady, egy piti alvilági végrehajtó Texasban, 1987-ben. A csajt, akivel egykor nyomult, most éppen a főnöke keféli, és két jó numera közt úgy dönt, az mégsem való, hogy ugyanott ügyködik férfiasságával, ahol nemrég még a fogdmegje – úgy nem, hogy az illető még életben van. Royt csapdába csalják, és kénytelen menekülőre fogni egy rossz helyen, rossz időben lévő prostituálttal, Rockyval – bár ő maga sem tudja, hová rohan, és miért (a sztori legelején megtudja, hogy egyébként is halálos beteg), azt meg főleg nem, hogy milyen indíttatásból viszi magával a lányt.
Egy gyors és brutális akciójelenet után a különös páros máris úton van, és egyre inkább maguk mögött hagyják az alvilági közeget, azzal együtt pedig a tőről metszett műfajiságot is. Ahogy a True Detective-ben, Pizzolatto itt is a karakterekre koncentrál a cselekmény helyett: maguk az események csak azért érdeklik őt, hogy rajtuk keresztül megmutathassa, mi játszódik le teljesen elveszett, lecsúszott, árnyékéletet élő, és egyértelműen a kárhozatba tartó szereplői lelkében.
Csakhogy mire a Galveston végére érünk, világossá válik, hogy ez éppenséggel egy megváltástörténet. Roy megjárja a poklok poklát, és verések, lövöldözések, a halál torkába vezető szituációk ellenére nem csak, illetve, elsősorban nem fizikai értelemben: tisztában van önnön értéktelenségével, tisztában van minden jóval és rosszal, amit valaha tette, és azzal is tisztában van, hogy utóbbiak milyen nyomasztóan túlsúlyban vannak az előbbiekhez képest.
Pizzolatto tipikus krimi- és drámaelemekkel tölti meg a könyvet: a nyomasztó, végtelennek és embert felőrlőnek tűnő texasi tájba ékelt, útszéli motel mintha csak az elrontott életek panoptikuma lenne, tele van vesztesekkel, szerencsétlenekkel és bűnösökkel, akik csak jobb híján vegetálnak még ebben a világban, és ha eltűnnének, soha senki nem keresné őket. A Galveston fele ebben a motelben játszódik, mint Amerika sötét, képeslapokról lehagyott oldalának egyik jellemző megnyilvánulásában – ide csak azok jönnek, akiknek nincs hová menniük. Ez nem egy hely, hanem egy létállapot.
A múltjuk elől az ismeretlen, vagy, ahogy sokszor tűnik, nem létező jövőbe menekülő Roy és Rocky kapcsolata finoman, érzékenyen, lépésről-lépésre alakul, amint a karakterek lassan rájönnek, hogy ilyen-olyan okokból, de határozottan szükségük van egymásra. Viszonyuk nem szerelmi, nem apa-lánya jellegű, a tartozni akarás, a jót tenni akarás, a többre és jobbra vágyás alakítja. Pizzolatto sötét és vigasztalan hangvételén át-átütnek az emberségnek és a reménynek ezek a vékonyka fénysugarai, de csak egy tragédia után hagyja ténylegesen lélegzetvételhez jutni az olvasót.
A katartikus finálénak ára van, de legalább amikor a főhős várja sorsának beteljesülését, és felteszi magának a kérdést, hogy mindaz, amit tett, amit szenvedett, amin átment, megérte-e, akkor tiszta meggyőződéssel bólinthat magában. Lehet, hogy Pizzolatto szereplőinek tényleg meg kell járniuk a poklot, de sosem feleslegesen. Ettől olyan szép és szomorú a Galveston egyszerre.
