B-
Domnica Radulescu: A trieszti gyorsAthenaeum, 2009, 334 oldal, 2990 Ft.
Vakító kék szemű, szőke hajzuhatagba burkolt hősnőnk szájába seprős pillájú szerelme málnaszemeket adogat a Kárpátok fenyveseinek hűvös rejtekén. Túl szép, hogy igaz legyen, ugye? Meg is jegyezném, hogy a mesebeli királykisasszony-külsejű Mona Maria rögtön azután hajtott rá a fiúra, hogy megtudta, az előző barátnője meghalt (nemrég). Az idill egyébként nem is tarthat sokáig: a lány apja egyetemi tanár Bukarestben, és enyhén szólva nem szimpatizál a Ceauşescu-rendszerrel, amit nem is rejt véka alá.
A regény Mona Maria és Mihai szerelmének szárba szökkenésével indul, aztán Mona gyerekkorával folytatódik, innentől kronológiai sorrendben beszéli el az eseményeket a főhős. Van szerelem, meg némi ármány, a szerelmi szálat Mona és Mihai erdei és konyhakerti hancúrozásai képviselik, az ármányt pedig az elnyomó hatalom, ami a legintimebb emberi viszonyokba is beszivárog és megmérgezi azokat. A fiatalok kapcsolatát – és Mona idegrendszerét − az állandó gyanakvás, bizalmatlanság kezdi ki; amikor Monára egy szekus is rászáll, a szülők határoznak: el kell hagynia Romániát.
A nem egészen legális határátlépések meglepően zökkenőmentesen mennek végbe, az USA-ban való letelepedésről nem is beszélve. Mona csakhamar barátokat, lakhelyet, munkát szerez, pár év múlva pedig már egyetemi oktató. Első szerelmét persze a külföldön való beilleszkedés, a házasság és a gyerekek sem feledtetik vele. Szóval diktatúra, disszidálás és külországi letelepedés mind kismiska egy régi szerelemhez képest.
Minden bizonnyal. Nem véletlenül kezdi történetét a főhős a Mihai-jal való összeboronálódással, és vetíti ki vágyait, félelmeit, sóvárgását és szorongását víziókba, lázálmokba. Ezek a látomásszerű, felfokozott lelkiállapotot tükröző szövegrészek a legjobbak a regényben; meseszerűvé, mitikussá avanzsálják a megtévesztett és elválasztott szerelmesek történetét, bizonyítva, hogy még Ceauşescu Romániája is egyfajta aranykorrá válhat – akár az USA-ból nézve is, ahogy a BigMac fűrészporízű a nagynéni kertjéből szedett paradicsomhoz és az otthoni kenyérhez képest, de hát ezt eddig is tudtuk.
Érdekes a női és férfi szerepek felcserélődése a regényben: sokkal több az aktív, erős női karakter, mint a férfi. Mona is igazi túlélő típus, akárcsak sűrűn emlegetett dédanyja, nagyanyja; talán csak apja, a mocskos szájú, éles elméjű, ravasz tanárember figurája lehet emlékezetes számunkra, a férfi főhős, Mihai bárgyú hősszerelmessé degradálódik Mona mellett. A nő szemeli ki és hódítja meg a férfit, próbál szerencsét a nagyvilágban (más kérdés, hogy azért, mert menekül), szel át országhatárokat és óceánt, veti meg a lábát idegen földön és tér vissza hazájába a sosem feledett férfihoz, aki epedő királykisasszonyként (na jó, királyfiként) vár szabadítójára, bár a sárkányt addigra már lyukasra lőtték. Vagy Pénelopéként női Odüsszeuszára; nem teljesen értelmetlen ez a párhuzam, ugyanis az angol nyelvű irodalomban jártas Mona többször említi rajongva Joyce Ulyssesét. Ebből a nézőpontból a logikai baki sem tűnik olyan súlyosnak; egyébként a történet végén a dupla csavar agyoncsapná a koncepciót, hiszen így sem a hatalomnak az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatása, sem az elválasztott szerelmesek tragédiája nem elég hangsúlyos: ha Mihai mindent tudott, akkor miért nem ment, ha évekkel később is, a lány után?
És ha már szóba kerültek a szöveg jelöletlen intertextusai, megállapíthatjuk, hogy azoknak nagyobb szerepe van a regényben, a cselekmény szerveződésében, mint első olvasáskor tűnhet. Mona másik nagy kedvence Hardy Egy tiszta nője; Angel Clare is végletesen, mereven ragaszkodik egyfajta morális értékrendhez, amely alapján megvádolja és elítéli Tesst, és tulajdonképpen A trieszti gyorsban is valami hasonló történik. Mona nem ügyeskedik, látszólag sem hódol be, inkább elszökik, maga mögött hagyja a hazáját és a szerelmét. Mellesleg Mona hosszan tud idézni a klasszikus drámairodalom remekeiből. Kicsit teátrális a főhős, na. Ez nekem kicsit ellenszenves, de ezt leszámítva élvezetes és olvasmányos a könyv.
