Warren Murphy, Richard Ben Sapir: Halálsakk - A Pusztító 2., ford: Gy. Horváth László
Európa Könyvkiadó, 2013, 284 oldal, 1692 HUF
B+
Első mondat: Gyors kivégzés volt.
A Halálsakk akkora ponyva, hogy a fal adja a másikat. És ezt tessék a szó lehető legjobb értelmében venni. A Warren Murphy és Richard Sapir által 1971-ben életre hívott, és azóta – más szerzők közreműködésével – több mint 150 részt megélt Pusztító-sorozat második részében a fizikailag és szellemileg is csúcsra járatott, a kormány tudta nélkül a kormány alkalmazásában álló gyilkológépnek, Remónak egy titkos amerikai agytrösztre kell felügyelnie, ami állítólag kiötlött egy működőképes receptet az egész világ meghódítására.
A zsenicsapatot valamely ellenséges ország (1972-t írunk, kap egy kockacukrot, aki kitalálja, vajh mégis melyik lehet az) kompromittáló fotókkal tartja sakkban, hősünk feladata pedig nem is igazán az, hogy kiugrassza a zsarolónyuszit a bokorból. Inkább az, hogy új biztonsági főnökként elvegyüljön, és szükség esetén kinyírja az egész agytrösztöt mindenestül, mert inkább az, mint hogy a világhatalmi terv a ruszkik (hopp, lelőttem a poént) markába kerüljön. Szóval, vannak itt titkos szervezetek, szexuális devianciák, a Szovjetuniónak dolgozó, Mengele-típusú és/vagy perverz náci (!) kémek, világuralmi törekvések, szuperügynökök, szupertudósok, szupertitkok, bölcs ázsiai szupermesterek, meg szuperhullák – mert akit Remo megöl, az nagyon, nagyon halott lesz. Hogy mást ne mondjak, a fináléban majdnem halálra baszik egy nőt. Nem, ezt nem képletesen kell érteni.
A Halálsakk írásakor Murphy és Sapir már csak igen elhanyagolható erőfeszítéseket tettek a bárminemű visszafogottságra. Bár történetileg ez még mindig meglehetősen földhözragadt a sorozat későbbi sci-fis/fantasys részeinek őrületéhez képest, a szerzőknek itt már nem kellett magyarázkodniuk, bemutatniuk, felvezetniük. A Pusztító színre lép lefektette az alapokat, tehát megvolt az „eredetsztori”, úgyhogy a második rész szabadon száguldozik, és a féket még csak hírből sem ismeri, ha meg ismerné, direkt kiverné a fejéből.
Remo karakterének – szó szerinti és átvitt értelemben is vett – ereje éppúgy itt érik be igazán, mint a sorozat stílusa. A Halálsakk kemény, cinikus, gonosz, és az a fajta kémthriller, ami pofátlanul ravasz és hatásos eszközökkel éri el, hogy az elhalálozó gazemberek sorsát az olvasó kéjes kárörömmel élje meg. Amikor például Remo előveszi épphogy nem szuperhősi karate(szerű)tudományát, a történetmesélői szempont ugrik az elszenvedő félre, aki csak annyit fog fel az eseményekből, hogy a világ megbillen, a fény eltűnik belőle, a padló pedig felugrik, hogy pofán csapja. Frenetikus.
Remo meg csak végzi a dolgát egykedvűen – bár inkább nem tenné, inkább elmenne, és új életet kezdene, de tudja, hogy a KÚRIA előbb-utóbb megtalálná, utána küldené az utódját, és egy nap azt venné észre, hogy az a rohadt padló hirtelen rá is megneheztelt. Vagy még azt se. Így aztán teszi, amit mondanak neki, öl, amikor kell, és védi-óvja Amerikát, ami felháborodna, ha megtudná, hogy létezik olyasvalaki, mint ő, aki olyasmi szervezetnek dolgozik, mint a KÚRIA. És persze ha véletlenül valami valószerűtlen esélye nyílik arra, hogy ismét embernek érezze magát, akkor azt az érzést azonnal kigyomlálják belőle az ellenségei. A szupertitkos szuperügynököknek már csak ez a sorsuk.
Tökéletes, vagány kis ponyvaesszencia ez.
