A-
Lieve Joris: A melankolikus forradalomGondolat Kiadó, 2009., 316. o., 2850 Ft
„Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség derűsen váljék meg a múltjától.” – idézik Marxot A tanú zárlatában. Úgy tűnik, szívesen feliratozunk ki ilyen bölcsességeket kultfilmekben, megszívlelésére azonban nem vagyunk képesek. Idelátogató külföldiek gyakorta hangoztatott véleménye ugyanis, hogy ennyi búbánatos állampolgárt egy rakáson még sehol nem láttak, kézenfekvő magyarázatként pedig kínálkozik az ország századokon átívelő permanens történelmi kudarchalmozása: egy csüggedt hely, ahol a múltat sosem sikerül végképp eltörölni.
Lieve Joris, a Hollandiában élő főállású utazásiregény-író első benyomása, állandó kísérő fílingje, és végső konklúziója ugyanez. 1988-ban utazott először szüntelen kollektív gyászmunkát végző hazánkba, hogy aztán 2 éven keresztül vissza-visszalátogasson, és megírja több díjat nyert riportkönyvét a magyar rendszerváltás legforróbb éveiről.
Általában a liberális ellenzék tagjai körül lebzsel: kétségtelen, hogy ők számára a magyar politikai paletta legrokonszenvesebb képződménye. Az MDF tagjait nem igazán kedveli, Antallt a „kőarcú ember” elnevezéssel ruházza föl, Jeszenszkyt barátságtalannak és agresszívnek láttatja, a párt fiatal szimpatizánsainak rendíthetetlen nacionalizmusa és dogmatikussága távol áll tőle. Az old-school bolsiktól tart, nem is találkozik eggyel sem: az MSZP-be átlépő reformkommunistával már jobban kijön, az akkori Fidesz pedig nem több a szemében üde-rikító narancssárga háttérnél. Kedvencei az SZDSZ oszlopos tagjai, a Kádár-rendszer nomenklatúrájához nem domesztikálható, hatalomtól még érintetlen, fésületlenül, ámde roppant energikusan színre lépő konspirációs nemzedék: Demszky, Hodosán Róza, Rajk László, Magyar Bálint. A mű részben az ő fejlődéstörténetük: hogyan élik meg és túl ezek a fiatalemberek a marginális szamizdatlét hatalomtól fenyegetett, ám a politikai döntéshozásoktól biztonságos távolságban húzódó barikádvonalainak eltűnését, létezésük legalizálódását? Mi történne velük, ha győznének, és mi, ha nem? Választási kudarcuk Jorist is lehangolja, bár nem titkolja, hogy hatalomra kerülés esetén az SZDSZ morális tisztaságával kapcsolatban vannak kétségei (a könyvön túli jövőt, azaz a párt valóságos múltját most nem kommentálom…).
Másik fontos tájékozódási terepe a privát szféra. A melankolikus forradalmárok magánéletére legalább annyira kíváncsi, mint közéleti tevékenységükre (Demszky házasságának hanyatlását folyamatosan csekkolja, sőt mintha valamiféle kölcsönös vonzalomra célozgatna, ami a leendő főpolgármester és közte kialakult…), de nyitott a vidéki kisemberek sorsára, a sokak szemében riasztóan provinciális magyar falura, a határon túli magyarságra, vagy az apolitikus, külföldre vágyó fiatal generációra is. Őszinte szimpátiát érez a liberális gondolkodású művészvilág, az írók, filmesek iránt: Konrád György, Mészöly Miklós személyisége, Nádas Péter nyomasztóan gyönyörű történetei, Schiffer Pál múlttisztázó szándékú filmjei számára a magyar nép szenvedéstudatának esszenciális párlatai. És miközben utazgat ide-oda, beszélget, Nagy Imre-temetést néz és kommentál, vagy elviteti magát a romániai forradalom kellős közepébe, mindenkin folyamatosan ugyanazt a szürke fényt látja, politikuson, közírón, forradalmáron éppúgy, mint a boltban vásárló háziasszonyok fáradt arcán. Olyan ősi bánatot, amit nem szüntet meg választási győzelem, külföldi út, ideálisnak mímelt házasság, kiskocsmában orvosság gyanánt lehajtott kevert (ezt is észreveszi!), egyáltalán semmi. Ezt a szürke fényt láthatja a lehangoló tapasztalatokról beszámoló mindenkori külföldi: valóban a megszámlálhatatlan történelmi defektussal terhelt múlt stigmatizál minket ennyire?
A deprimáló konklúzió azonban ne vegye el senki kedvét az olvasástól: a könyv érdekes összehasonlításoknak is lehet alapja.
1989-90 táján eltűnt egy szilárdnak tűnő keret, amit korábban a szocializmus biztosított, sőt megkövetelt, és ami nagyjából egyféle gondolkodási módot foglalt magában. A valóság-alternatívák létrejöttével számtalan értelmezési út nyílt az egyén előtt, mindenkinek kialakult egy privát, szubjektív rendszerváltásképe: kik vitték végbe, hogyan zajlott le, megtörtént-e egyáltalán (van, aki ezt is vitatja). A saját, különbejáratú imaginációt most bárki összevetheti egy akkor szinte ufóritkaságúnak számító nyugati tapasztalataival. Számomra érdekfeszítő volt például, hogy a magyar politikát és közbeszédet a mai napig uraló náci-komcsi dichotómia alapelemei már 90-ben megjelentek antiszemita célozgatások, szolidan kárörvendő győzelmi beszédek, vagy hiszterizált pánikreakciók formájában. De mindenki megtalálhatja benne a neki szóló meglepetést. Konklúzióival, alanyválasztásaival, aránytalanságaival lehet vitatkozni, egy biztos: nagyon izgalmas, jól megírt könyv ez, és remek emlékeztető, hogy az ellenszenves, gyanakvás és hatalomféltés gyűrte képviselői ráncok egykor lelkes és világjobbító szándékú arcokat torzítanak.
