C
Andrew Sean Greer: Max Tivoli vallomásai
Cartaphilus Könyvkiadó, 2009, 336 o
Megszületünk, élünk, meghalunk. Ebben a mondatban össze lehetne foglalni az ember életét, ha nem töltenénk meg olyan "mellékesnek számító" dolgokkal, mint a tanulás, szerelem, munka vagy a barátok. Ezek édesítik, illetve keserítik meg az éveinket, viszont sokkal unalmasabb lenne nélkülük - bár az egyáltalán nem lényegtelen, hány évesen éljük át a számunkra fontos eseményeket.
Max Tivoli szörnyszülöttként tekint magára: ráncos öregemberként jött világra, szakállasan töltötte tinédzserkorát, majd miközben idősebb lett, azt vette észre, hogy egyre fiatalabb lányok fordulnak utána az utcán és egyre jobban be tudja húzni a nadrágszíjat. Mndez azért történik vele, mert olyan betegségben szenved, ami az életkor növekedésével a test fiatalodását idézi elő, miközben az elméje a normális emberéhez hasonlóan működik. Kénytelen ezzel a tudattal együtt élni úgy, hogy sosem lehet együtt a kortársaival, kissrácként nem játszhat a környékbeli gyerekekkel. Szülei ugyanis azt a szabályt vésték az agyába, hogy mindig olyan legyen, amilyennek kinéz - mert hogy illene az öregember a homokozóba?!
Ismerős a történet? A tavaly a mozikba kerülő Benjamin Button különleges élete című film lényegében ugyanerről, a folyamatosan fiatalodó ember élettörténetéről szól, de leginkább a férfi a szerelmi életére van kihegyezve. Nem csoda, hogy hatalmas botrány kerekedett abból a feltételezésből, miszerint a film alapjául szolgáló, 1922-ben megjelent Fitzgerald-novellát koppintotta le Greer – bár ezt az író váltig tagadja. Állítólag csak a könyv kiadása után hallott a korábban már megjelent történetről.
Fitzgerald csak pár oldalt szánt a sztorinak és Max Tivoli esetében is bőven elég lett volna annyi. A szerelmi történet helyenként olyan nyálzuhatagba csap át, hogy újra és újra eszembe kellett vésnem: ez nem Danielle Steel-regény. Olyan íróval még nem találkoztam, aki nálam jobban ismeri a nők által hordott ruhadarabokat, pontosan meg tudja nevezni a színek árnyalatait és annyiféle hasonlatot, körülírást és gyönyörködtető leírást használ a szerelmes és epekedő szív körülírásához, amennyi csak létezik. Ráadásul mindezt egy férfi írta!
Ha össze kéne hasonlítanom: míg Fitzgerald alakja optimista és normális életet élő, életvidám ember, addig Greer-é reménytelenül szerelmes és pesszimista, ráadásul az író előre lelövi azokat a poénokat, amelyekkel a történetet fűszerezni lehetett volna. Én az előbbire szavaznék.
