Nem is próbálok úgy tenni, mintha bármit is értenék, amikor Pynchon veszettül elkezd dotkomozni: oldalakon át röpködnek a mélywebes, forráskódos szövegpanelek, a Kísérleti fázis azonban még ezzel együtt is hihetetlenül szórakoztató egyveleg. Ennek pedig alapvetően négy oka van: a rendkívül erős női karakter, aki végig az illegalitás határán táncol; a pimasz, pörgős párbeszédek; a tucatnyi popkulturális utalás, melyek tárgya alig néhány éves, mégis mintha egy mára már teljesen letűnt korszak részei lennének, ez pedig összességében valami egészen fura jelen idejű retró érzést kölcsönöz a szövegnek; és az, ahogyan 9/11-et és a hozzákötődő mindennapi traumákat, a gyászt, a veszteséget, a sokkot, és a tragédiáról leválaszthatatlan összeesküvés-elméleteket tálalja. A Kísérleti fázis a hét könyve.
Nagyon úgy tűnik, mintha Pynchon nem igazán akarta volna (már megint) eldönteni, milyen műfaji keretre is húzza rá a saját 9/11-es regényét, így a Kísérleti fázis egyszerre lett egy cyberpunkba oltott detektívtörténet, amelyben talán éppen a nyomozás a legkevésbé érdekes, vagy egy tech-sztorival keresztezett lányregény, amelynek hőse a Manolo Blahnik-cipők válogatása helyett szívesebben tocsog a mélyweb egyszerre csábító és taszító mocskában. Utóbbi hőst Maxine Tarnow-nak hívják, foglalkozására nézve csalásvizsgáló, akinek kisebb zűrök miatt bevonták az engedélyét („szabadúszó lettem”), amúgy pedig se veled, se nélküled kapcsolatban vergődik a férjével, akivel két fiút nevelnek New York belvárosában. Tehát semmi különös, csak egy dolgozó, kétgyermekes anyuka, alkalmasint Berettával.
Thomas Pynchon: Kísérleti fázis
Fordította: Gy. Horváth László, Magvető Könyvkiadó, 2015, 484 oldal, 4490 HUF
2001 tavaszán indít a történet, a dátum pedig eleve egy mindentudó pozícióba katapultálja az olvasót, aki innentől kezdve nem tud bizonyos momentumokat nem 9/11 szűrőjén keresztül olvasni, legyen szó akár a Bámiján-völgyi Buddha-szobrok felrobbantásáról, vagy a nyomozás középpontjában álló tech cég állítólagos arab kapcsolatairól. De ebből a mindentudó olvasói szemszögből teljesen más megvilágításba kerülnek az olyan, amúgy ártalmatlan, és máskülönben talán lényegtelen leírásfoszlányok is, mint például a következő:
„bal felől a ragyogó fényfüggönybe vont, gigantikus World Trade Center, valahol odakinn a sötétben meg a roppant, könyörtelen óceán”.
9/11 éles választóvonalként húzódik végig a szövegen, ez azonban legfeljebb az olvasó fejében realizálódik, az események sorát kevésbé töri meg. Maxine tehát egy hashtánc nevű számítógép-biztonsági cég után nyomoz, amelynek feje egy Gabriel Ice nevű sötét alak, akiről még az eset bonyolult szálait felfejtő geekek sem tudják eldönteni, hogy most valójában melyik oldalon is áll. Az egyik verzió szerint egy rohadt hazaáruló, aki az Emirátusokba folyatta a pénzét, és áttételesen a WTC elleni támadást is finanszírozta ezzel, a másik magyarázat szerint azonban hazafi, akit a CIA mozgat a háttérből, és dzsihádista álca alatt amúgy iszlámellenes földalatti szervezeteket pénzel:
„Egy kapzsi kis szarkupac (…), aki megérdemelné, hogy élete végéig Andrew Lloyd Webber-mix szóljon neki egy houstoni motel társalgójában. Isten az atyám, Maxine. Kicsinálom a rohadékot”.
Gabriel Ice lenne tehát a Kísérleti fázis főgonosza, kár, hogy kontúrjait nagyon lazán rajzolta fel Pynchon, és hiába történik több gyilkosság is a könyvben, valóban karakteressé nem tud válni, arról nem is beszélve, hogy az itt-ott felbukkanó orosz nehézfiúk is inkább parodisztikusra sikeredtek, igaz, annak legalább szórakoztatóak. A regényben egyébként egymás sarkát tapossák a jobbnál jobb, többnyire egy-egy jelenet erejéig megvillanó figurák: ezek közé tartozik például a paranoiás blogger, March Kelleher figurája, aki amúgy Gabriel Ice anyósa és ellenlábasa, az összeesküvés-elméletek nagyasszonya, vagy a hivatásos Orrként dolgozó Conkling Speedwell, aki megszállottan kutatja, hogy milyen lehetett Hitler szaga. Közülük is a legjobb azonban Maxine: a csalásvizsgáló fiatal nyomozómami miközben egyre mélyebbre ássa magát az ügyben, a mélyweben kutakodva egy alternatív valóságnak is a részese lesz, amely egyszerre vonzza és taszítja őt. Pynchon maga is szívesen merül el a város kevésbé frekventált bugyraiban, így Manhattanen túllépve gyakorta szemétlerakók, rendező pályaudvarok, visszhangos és lepattant lépcsőházak adják a hátteret. Maxine ugyanolyan fesztelenül mozog ebben a közegben, mint az előtte lassan feltáruló pixelváros pixeldíszletei között, kár, hogy utóbbi a kötet legzavarosabb, és legegyenetlenebb részei közé tartozik.
Kapcsolódó cikk:
A paranoia az élet fokhagymája, minél több van belőle, annál jobb (részlet)
A végére ugyanis kicsit mintha elfogyott volna a szufla meg az ötlet, és Pynchon zavartan téblábol az általa összegründolt pixelvalóságban. Pedig a magánéleti és detektívesdi szálak meg a kismillió összeesküvés-elmélet halmaza alatt elég jó képet fest arról, milyen is lehetett ez a város közvetlenül a támadások után. Nem dramatizál, és még csak véletlenül sem lesz szentimentális. Hőse ugyanúgy nyomoz tovább, megy, hajtja a saját ügyeit, és ha van bármi állandóság gyökeresen megváltozott világában, akkor talán épp ez az – hogy élni kell, és menni, és hajtani. Közben persze végig ott lebeg felettük a kérdés, hogy „hogyan lehetne feltápászkodni, folytatni a napot, amely hirtelen tele lett lyukakkal”. Pynchon nem akarja betömködni ezeket a lyukakat, a veszteség nyilvánvaló, és nem is próbál úgy tenni, mintha a trauma nem rázta volna meg az egész országot.
A mindennapok túléléséhez valószínűleg kell ez a távolságtartás, a mindennapi abszurd, még akkor is, ha ez az abszurd néhanapján valósággá válik.
