A
Szilágyi Zsófia: A továbbélő MóriczKalligram Kiadó, 2008, 2800 Ft
A hagyománytisztelet az egyik legönzőbb gesztus lehet, ha a megőrzés, más néven az emlékek önkényes megszerkesztése az értelmezés vágyának alárendelve a megismerő aktuális állapotára reflektál. A múlt feldolgozása ebben az esetben annak kíméletlen életben-tartását jelenti. A szóra bírt – beszélni engedett – hagyomány a jelen értelmezői környezetére vonatkoztatva akkor képes megőrizni múltbeliségét, ha sikeresen artikulálja a két idősík közti különbségből adódó előnyöket, azaz, ha a megidézett „előd” nyomot tud hagyni a megváltozott körülmények ellenére is. Amiből hasznunk származik, azt elolvassuk, hivatkozunk rá, játékba hozzuk egyéb felidézett szövegekkel, ami nem bizonyul relevánsnak, az megy a kukába. Akár valamiféle homályosan öncélú szórakozás, akár a tudomány szigorával megfogalmazott cél vezeti az emlékezőt, a múlt felemlegetése és mozgásba hozatala nem veszélytelen vállalkozás.
Szilágyi Zsófia könyvében azt a Móricz Zsigmondot idézi meg, akit az olvasóközönség és az irodalomkritikusok jó része egyaránt figyelmen kívül hagyott az utóbbi időben. A szöveg megszületésének körülményeiről tett, az írás számos pontján felbukkanó megjegyzések a méltatlanul mellőzött íróról kialakított kép dinamizálására utalnak. Mintha Móricz elveszítette volna a mindenkori kortárs irodalomértésben (olvasásban) betöltött szerepét, vagyis írásainak feldolgozása semmilyen haszonnal nem kecsegtetne, sőt, az író homogén portréja csupán a sokat szapult oktatási rendszerben bizonyulna használhatónak. A problémafelvetés így a megoldásra irányuló kísérlettel párhuzamosan az állításokban megfogalmazott felejtést is megképzi, vagyis A továbbélő Móricz tanulmányai az emlékezés aktusában folyamatosan megidézik a hagyományból lassan kitörölt író képét, komoly feladat elé állítva ezzel az olvasót és a szerzőt egyaránt.
Hiszen ahhoz, hogy a mellőzött szövegeket új megvilágításba helyezve felül lehessen írni a hibásan rögzült – és túlzottan is leegyszerűsített – sémákat, a szerző portréját a mai olvasói igényekhez kell igazítani. Az alkotói pálya módosításai így egyaránt utalhatnak a megőrzésre érdemes és a kidobásra ítélt fogalmakra, amelyek a felejtés és emlékezés kettősségét rejtik magukban. Móricz tehát a felejtés mértékétől függően válik maradandóvá a tanulmányokban, vagyis minél hitelesebb az író marginális helyzetének ábrázolása és az újraolvasás igényének hangsúlyozása, annál látványosabb lesz a végeredmény. Az olvasói szokások megváltozása azonban leginkább a hivatásos olvasókra vonatkozik; több „kiszólás” alapján egyértelműen látszik, hogy a szerző nem tud mit kezdeni a laikus értelmezésekkel, így a könyv üdítő olvasmányossága, a már majdnem szépprózai retorika érvényét veszti. A felülvizsgált Móricz-életmű a kutatói attitűdöt figyelembe véve leginkább a szakmának szól, annak ellenére, hogy a beszédmód élvezetes olvasmánnyá tehetné a szélesebb olvasóközönség számára is.
Az értelmezés személyessé tétele – amely a kötelező elméleti körökön túl enged bepillantást az alkotói műhely titkaiba – határozza meg a szöveg hangvételét. A Móricz-kép értelmezésének tétje ennek köszönhetően jóval nagyobb, mint a szakmai hitelesség vagy a tudományos előmenetel, a szerző saját értékrendjén, olvasási szokásain, személyes preferenciáin keresztül önmaga megértését köti a szöveg hitelességéhez, így végső soron Móricz műveinek újraolvasása Szilágyi Zsófia szövegének folyamatos újraírását is jelenti. A Személyes nyomozás az irodalom történetében című első tematikus egység egy szövevényes családtörténetből kinövő rendhagyó életrajz, amely amellett, hogy kifogástalan felütésnek bizonyul, észrevétlenül is ráhangolja az olvasót a második és harmadik rész szikárabb nyelvezetére. Szerencsére a szerző kevésbé (ál)szemérmes, mint az irodalomtudorok nagy része, így a kéziratban maradt Móricz-írások (naplók, jegyzetek) szóhasználata az eredeti nyers, szókimondó formában került a kötetben szereplő tanulmányokba. Az olvasóközönség számára készített (géppel írt) szövegek elhallgató nyelvét Móricz magán-írásaiban egy frivol, vulgáris beszédmód váltotta fel, amelyben minden önmagát jelöli, így a pina pina, a szopás szopás marad, árnyalva ezzel az íróról kialakított képet. Mindez azért rendkívül fontos, mert az életrajz olvasása leginkább a szövegek felől vezethet eredményre, azaz Móricz életét a szövegbeli megformáltság, a tények narratív közvetítettsége irányából lehet hatékonyan újraalkotni, ehhez pedig elengedhetetlen az önéletírások valódi hangvételének hangsúlyozása.
Ennek megfelelően a kötet második része, az összeolvasás szükségszerűségét kiemelő A továbbélő Móricz című fejezet is a szépirodalmi művek önéletrajzi vonatkozásaira helyezi elsőként a hangsúlyt. Kortárs szerzők – avagy az elmúlt huszonöt év – munkái felől olvasni Móricz Zsigmond írásait, vagy éppen ellenkezőleg, a nagy előd szövegeinek irányából átértelmezni a legújabb kori magyar irodalom kiemelkedő műveit nem csak a továbbélés szempontjából tűnik kötelező feladatnak. Az ön-kifejezés vágya, a tapasztalati világ szövegformáló ereje miatt válnak ezek az összevetések valóban termékennyé, hatékony elemzési módszert kínálva a megszilárdult, elavult értelmezések helyett. Móricz parasztábrázolása és Tar Sándor munkásvilága, Nádas Péter megragadhatatlan személyessége, írásainak szexualitása és Móricz naplókba, levelekbe foglalt „valósága”, Grecsó Krisztián, Oravecz Imre, Háy János és Móricz faluja, mint a tapasztalatok közvetíthetetlensége, mind-mind az újraírás vágyával született összevetések, amelyek az írásban tetten érhető Móriczot kutatják, elhomályosítva a nagybajúszú, kedves parasztíró biztonságos képét. Érdekes módon azonban a tanulmányok önmagukban céltalannak, befejezetlennek tűnnek, mintha a kortárs szerző felől értelmezett olvasási stratégiák csupán az aktuálisan összemért alkotók szövegének határain belül lennének alkalmazhatók. Amint Móricz írásain keresztül olvasnánk az utódok műveit, a módszer érvényét veszti.
Ez a kellemetlen értetlenség azonban csupán az első, felületes olvasás erejéig tart, másodjára a szövegek egymást jól kiegészítő részekként funkcionálva olyan egységgé szerveződnek, amely valóban képes megragadni valamit a továbbélő írások alapján körvonalazódó Móriczból. A harmadik, az önmagukban újraolvasott regényeket elemző fejezet – és így a kötet egésze – a második részhez hasonlóan töredékekből épül fel, és talán ebben a fejezetben hangsúlyos leginkább a tanulmányok szerzőjének intenciója, mely a saját Móricz-kép kialakítását célozza. A boldog ember, a Pillangó és Az Isten háta mögött részletes, valamint a Forr a bor, a Légy jó mindhalálig és a Kamaszok érintőleges elemzése egyaránt a személyes érintettségből fakadó értelmezésekhez hasonlóan válogatja a művek lehetséges olvasatai közül azokat, amelyek a továbbélő Móricz narratívának leginkább megfelelnek.
Ez azonban semmilyen megütközést nem kelt, Szilágyi Zsófia érzékeny elemzéseiben minden önkényesnek tűnő párhuzam vagy erőltetett szempontrendszer belesimul abba a nagy narratívába, amely paradox módon éppen a Móricz Zsigmond életéről és műveiről kialakult átfogó értelmezések ellenében született. A felejtés már-már szakrális gesztusában megőrzött író alakja a tanulmányok töredékeiből épül fel, a befogadó igénye és a szerző saját olvasási metódusának értelmező aktusa szerint. Szilágyi Zsófia szövege nem akar mindent tudni Móriczról, nem ír új, átfogó életrajzot és nem kínál egyértelmű kódrendszert, amely segítségével a művek minél pontosabb értelmezése végezhető el. Elismeri ellenben a személyesség megkerülhetetlen jelenlétét, a tudás fragmentum-jellegét és kontextushoz kötött voltát, és olyan nyílt olvasatok lehetőségét veti fel, amelyek töredékességük ellenére is teljesnek hatnak, hiszen ahelyett, hogy a szöveg a befejezettség illúzióját keltené számtalan új értelmezési utat nyit, kérdést és problémát vet fel. Izgalmas és példaértékű vállalkozás.
