A
Herta Müller: A róka volt a vadászFord.: Nádori Lídia, Cartaphilus Könyvkiadó, 2010, 276 oldal, 2295 Ft
A diktatúrában a szubjektum idejét mérő szerkezet mutatói egy helyben vesztegelnek. Az idő is áldozatul esik a központosításnak. Állami ünnepségek, hangszóróból bömbölő indulók taktusaira vonuló emberek, állandó sorbaállás a boltok előtt (ha éppen van miért), a jólét és a szabadság illúziója, panem et circenses. A diktatúrák uniformizálják az egyént, a Diktatúra uniformizálja a különböző nemzeti közösségeket. A nyelv eufemisztikus panelekkel telítődik, a dialógusokat keretek közé szorítják. A róka volt a vadász – kimondva-kimondatlanul – enciklopédikus érvényű munka, noha egy jól ismert kontextusban tálalja az eseményeket. A helyszín beazonosításával felesleges bíbelődni, a városok, a szereplők, de a minden szobában kifüggesztett diktátor arcképe is szabadon helyettesítgethetők. Herta Müller regénye lebilincselő, de a bilincsek (minimum) nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okoznak. Azaz: ezt a könyvet „nyugodt szívvel” senkinek sem tudom ajánlani.
A regény narrátorának szeme, mint egy kamera pásztázza végig a várost, elidőz egy-két helyszínen, de a cél az, hogy a teljességet rögzítse, hiszen az ábrázolt mikroközösség mindennapjai általános érvénnyel bírnak. Lehet, hogy a szomszédos ország fővárosában nem Alina és Clara napoznak a panelház tetején, és nem Pavel jelenti a Hatalomnak a megfigyelt és „pszichikai nyomás alatt tartott egyén” rezdüléseit, ugyanakkor nem Ilije biztosítja a „nyugati imperializmus offenzívájától reszkető” határvidékeket, de ha a nevek mögé odaképzeljük a pártállami diktatúrát fenntartó, és ezt elszenvedő „szerepeket”, máris tisztábban láthatunk. Már a regény címe arra utal, hogy senki sem feltétlenül az, aminek látszik – ez ugye a tökéletesen megszervezett és kiépített besúgóhálózatok által kordában tartott társadalmakra nézve könnyen torkollik szkepszisbe, paranoiába.
Müller jelen idejű tőmondatai puskalövésként hatnak. A pattogó ütemű narráció tökéletesen megfelel ahhoz, hogy – az ábrázolt közegre jellemző elsődleges intencióhoz hasonlóan – kimerevítse az időt, állapotjelzőket rendelhessen minden apró részlethez, legyen az egy anyajegy, egy pillantás, egy gyári munkástól elkobozott kés vagy egy vércsepp. Müller részletgazdagsága ugyanakkor mitologikus színezetet is kap (pl. a hidegben nem raknak ki székeket a kávéház elé, mert a tél nem ül, a teremtést követően Isten böffentett egyet, ebből lett a sör, stb.). Ami azonban abszolút letaglózott az olvasás közben, az a szimbolikus nyelvezetből, ködösítésből eredő játék, amellyel az olvasó öntudatlanul is egy diktatúra cenzorához lesz hasonlatos: szorosan a szövegre tapasztott szemmel kell kimazsoláznia a betűk közül a láthatóan kódolt jelentést. Az egy-két egyértelmű, vagy legalábbis egyértelműnek tekinthető utalás mellett a leírásokat, az epizódokat, és a morális kiszólásokat is betakarja egy ragacsos máz (mondhatnám "fátyol", de az nem illik ide). Müller szövegeinél nem is elsősorban az okoz élvezetet az olvasás során, hogy belefeledkezzünk a cselekménybe, elgondolkozzunk a karakterek cselekedeteinek okain és okozatain, vagy egyáltalán „megfejtsük” a narratívát: Müller minden mondatával a kifejezés nehézségein túllépő, kódolt, ezért zavarosnak tűnő, de legalább következetesen zavaros nyelvezetre irányítja a figyelmet. Mintha tényleg kísértene a múlt.
A mondatok nem a brutalitás vagy az erőszak miatt nyomasztóak, olvasás közben nem ütéseket kell kiállnunk, hanem meg kell barátkoznunk azzal, hogy (pszichikai értelemben) „kikészülhetünk”. Szándékosan nem foglalkoztam a regény „tartalmával”, hiszen az másod- vagy harmadrendű a közeget aprólékosan bemutató, és a „referenciát” tudatosan elferdítő szólamok mögött. A róka volt a vadász bizonyos értelemben erős idegzetű befogadóknak íródott. (A kötetet Dragomán György utószava zárja.)
