A-
Walter Isaacson: Einstein – Egy zseni élete és világa
ford.: Bujdosó István, Alexandra, 2009, 683 oldal, 4990 Ft
Valahogy pont jókor landolt ez a könyv az életemben. A különböző szépirodalmi és ehhez kapcsolódó szaktudományos munkák olvasása között szó szerint fellélegeztem, amikor Isaacson vaskos monográfiáját vehettem kézbe, és egy újabb fejezetet olvashattam el a 20. század egyik legnagyobb zsenijének izgalmas élettörténetéből. Eközben persze el kellett merülnöm az elméleti fizika kusza ösvényeiben is, lévén Einstein kiterjedt munkásságát nem lehet anélkül megérteni, hogy ne ismernénk kicsit az előzményeket. Kétlem, hogy látványos példákkal illusztrálva tudnék beszámolni Maxwell egyenleteiről, vagy definiálni a tenzort, és az ehhez hasonló – számomra néhol mókás – dolgokat, de már az is nagy dolog, hogy tudok ezek létezéséről. Einstein alapjaiban rengette meg az akkori fizikát, ez ugyebár ismert tény, de Isaacson könyvéből kalandos körítésben, és ami még fontosabb, érthetően ismerhetők meg a tudományos fejlemények.
A könyv jócskán túllép a népszerűsítő kiadvány keretein és műfaján: a bő százoldalas függelék (bibliográfia, jegyzetek, név-és tárgymutató) azt bizonyítja, hogy Isaacson komolyan gondolta a dolgát. Ugyanakkor a szerző az ilyenkor elkerülhetetlen lavírozás feladatát is jól teljesítette, hiszen a jobbára narratív életrajzi passzusokat csak apró zökkenők kíséretében követik a tudományos részek. Persze az egészhez az is hozzátartozik, hogy Einstein izgalmas figura volt, személyiségét és életét figyelembe véve amolyan „monográfusok gyöngye”. A flúgos professzor prototípusa szerette a filozófiát, és hegedült is, olykor frappáns retorikai fordulatokkal élt a nőkhöz vagy munkatársaihoz írt leveleiben, különböző nyilatkozataiban. Bármelyik szaktekintélynek nekiment, de ekkor nem a gyűlölet, hanem a már-már megmosolyogtató szkepticizmus beszélt belőle. Évtizedeken át támadta a kvantummechanikát, amely pazar vitákat eredményezett Niels Bohrral, de a két zseni között kialakult, kölcsönös tiszteleten alapuló baráti kapcsolat zavartalan maradt. Einstein még Istent is csak „Öreg”-ként emlegette, bár a relativitáselmélet következményeit tekintve nyugodtan lepacsizhatott a Teremtővel.
Isaacson könyve minden apró részletre kitér Einstein életét illetően, és bár ugyanezt nem merem elmondani a fizikát taglaló fejezetekről (mivel a szép és a fenséges kategóriái jóval közelebb állnak hozzám, mint a határozatlansági elv és a Planck-állandó), de ezek legalábbis részletesnek tűnnek. A szemléletes példák nem a „gagyi” nyomaiként funkcionálnak, de még a fizikában abszolút járatlan olvasható is úgy érezheti, hogy elvonulnak azok a bizonyos viharfelhők az absztrakciókként ható szám- és egyenlettengerek fölött. Isaacson könyvének egysége akkor borul meg alig észrevehetően, amikor Einstein amerikai emigrációjához érkezünk. A történelmi-politikai horizont hangsúlyozása teljesen indokolt, tekintve, hogy Einstein mozgáskörzetét egyre inkább behatárolták a világháborúk, illetve a fokozódó antiszemitizmus, nem beszélve arról, hogy Einstein „hírhedt” pacifista volt, a háborúk idején pedig megnőtt közéleti tevékenysége is, de úgy gondolom, hogy Isaacson az 1933-as eseményektől kezdve (ekkor hagyja el Einstein végleg Európát) arra is megragadja az alkalmat, hogy hazabeszéljen. Bár Einstein élete végéig hálás volt Amerikának, és dicsérte a szólásszabadságot, illetve a „megvalósult demokráciát”, a mccarthyzmus aberrációi gond nélkül feloldódnak a Szép Új Világ kontextusában. Ezt a fajta szubjektivizmust kicsit nehezen viseltem, de összességében öröm volt ezzel a könyvvel átlépnem az új évtizedbe. Megkockáztatom, hogy ez a könyv „egészben van”, stílusán pedig még az örökké fésületlen zseni is mosolyogna.
