C
Szalai Vivien: Hamis gyönyörArt Nouveau Kiadó, 2010, 221 oldal, 2699 Ft.
A kurvatéma bombasztori, bizonyítja a megszámlálhatatlan műfajú és stílusú feldolgozás Sartre-tól, Moraviától, Buzzatitól, Zolától kezdve Felliniig, Alan J. Pakuláig vagy Dobray Györgyig. A téma persze nem igazán a magas irodalom sajátja, bérelt helye van a ponyvaregényekben és a bulvárlapok oldalain: mennyi hálaimát küldhettek az égre a tabloidmagazinok szerkesztői, amikor a kváziházasságban élő Hugh Grantet lencsevégre kapták egy luxusprostival! A legősibb mesterség ötcsillagos vagy osztályon felüli kategóriája pláne izgalmas, mert a kulcslyukon való nyálcsorgató leselkedés nem is egy tabutöréssel kecsegtet: a kendőzetlen és mocskos szexualitásnak, a csillagászati pénzösszegek csereberéjének, valamint férficeleb-kéjencek gigantikus koituszának látványát ígéri egyszerre. Ha már voyeurizmus, legyen kövér: a Hamis gyönyör mindent kínál, amit egy hasonló témájú kötet csak nyújthat szolgáltatásként. De mit vált ezekből valóra?
Ha készpénznek vesszük, hogy a történet valódi (és én elhiszem, mert jóhiszemű és bizakodó természet vagyok), felmerül a kérdés, hogy a Bors újságírónője miért nem tartotta meg az interjúformát, miért határozott úgy, hogy regényalakúvá formázza a topprosti hányattatásait. Kézenfekvő válasz, hogy Szalai az írómesterség nehéz kenyerét szeretné fogyasztani, ami dicséretes, bár kissé elhamarkodott döntés.
Nehéz hová tenni ezt a regényt. Az erotikus művek kedvelőinek kissé meredek, az aktusok leírása távol áll a vágykeltéstől, inkább csendesíti a tomboló hormonokat, hacsak valaki nem kifejezetten az erőszakra vagy a gépies szexre izgul, mint a regény kuncsaftjainak többsége (leszámítva a váratlanul hangyabokányi időre szerelembe eső prosti szeretkezését, mert az tényleg Románába illő): a dubai színhely durva abúzusa például gyomorforgató, és szó szerint húsba vágó.
Ami a celebfaktort illeti: internetes fórumokon sok találgatás született a hősnő személyéről, volt, aki önéletrajzi regényt vélt kézben tartani (ez a Szofi álnév nekem is szöget ütött a fejembe, Vivien, hm…), mások közismert szépségkirálynőkkel, modellekkel azonosították a prostit, az elem tehát részben kipipálva. Egy-két – anonim, és hányingerkeltően ábrázolt – férfisztár-vendégszereplés is a szolgáltatás része, a vezérmotívum, a hősnő pénztől való beteges függése pedig annyiszor (szinte kéjjel) ismételgetett, hogy már fárasztó. A kukkolás elemi ösztöne így csak mérsékelten jár kielégüléssel, nem igazán érthető, pontosan milyen célközönség felé pozicionálja az írói szándék a művet, főleg amikor ráébredünk, hogy Szalai a lucskos paplanok mélye mellett szemlátomást a prostiszív legbelsejébe is szeretne mélyfúrni. Kísérlet a sorsanalízisre - sikertelenül.
A regény legnagyobb problémája ott van, hogy az író semmit sem tud kezdeni hősnője személyiségével. Szofi nem az a Cabiria-féle vagány és csupaszív prosti, áldozatnak is csak mérsékelten áldozat: inkább férfiszemeket gyönyörködtető feltűnő szépség, ugyanakkor érzéketlen, számító, szívtelen dög, aki nonstop robot-üzemmódban működik, és kizárólag a pénz érdekli (szűz kamaszként is „Persze megint a szexen járt az esze”, és kapásból leszopta pattanásos osztálytársát egy karóráért). Jellemfejlődése nincs, sőt különösebb tulajdonságai sem a pénzimádaton kívül, annak gondolatával fekszik és kel, az ő energiaforrása a bankjegyek illata, ami legitimál minden megaláztatást és férfipackázást a sárba rúgástól a brutális sérülések okozásáig: gyakorlatilag levegőhöz sem tud jutni, ha percenként nem lebegtetnek felé ezer eurót (ennyi a tarifa). Szegény olyan egysíkú, hogy ennél még egy pálcikaemberke is összetettebb: sokkal hihetőbben és tisztességesebben meg kellett volna indokolni és írni, miért ilyen, hogy lett ilyen, becsszóra nem hisszük el. Inkább mindent az apahiányra meg a szegénységre hárítanak, és kb. egy oldalban vázolják hanyagul az anya bátorító terelgetését a prostituálódás, mint a kiemelkedés egyetlen lehetséges útja felé. Szalai többször is utal rá, hogy a hősnő lelke néha repedezni látszik az iparűzés mázsás súlya alatt, s a kettétörést megelőzendő minden erejével elfojtja a benne rejtező, a sivár burokból kis híján katapultáló érző lényt, ám hogy ki ez az ember valójában, ennek kibontása messze meghaladja az írónő képességeit.
A klasszikus egyes szám harmadik személyű elbeszélésből Szofi időnként kiszól az olvasóhoz, Szalai ezekkel a monológmankókkal igyekszik megtámogatni minden eresztékében recsegő-ropogó építményét. Szofi ugyanis önmagát elemzi, keresi a helyét az univerzumban, a múltjával próbál tisztába jönni, sosem látott apjának írt fiktív levelei is segédeszközök privát analízisében. Ezek a truvájok azonban nem sokat érnek, néha hamisan csengenek, másszor kínosan semmitmondók: felőlük aztán az egész szerkezet romba dőlhet. Úgyhogy marad a közhelyáradat és a kézenfekvő sémák iskolás felmondása, miszerint a luxuskurvának a pénz a vigasza, no meg az, hogy a Tesco-pénztárak mögött robotoló, fiatalon elnyűtt feleségek antitézisei lehetnek a férfiszemekben: tudjuk, hogy annak a bizonyos szennyes romantikának a birtokosai ők, no de ezt ezerszer hatásosabban elmondták már Szalainál. Az írónő szeretné elhitetni, hogy darázsfészekbe nyúlt, pedig csak egy Bors-cikk könyvhosszúságú változatát írta meg, és jutalmul egy jó szaftos bulvárbotrányt sem kapott. Be kellett érnie a kommentattakkal, az meg, mint az igazság, úgyis mindenkié.
