A
Vladimir Nabokov: A Luzsin-védelem
ford.: Horváth Sz. IstvánEurópa, 2008, 239 oldal, 2600 Ft
Még tavaly történt, hogy egy spontán beszélgetés során hirtelen felreppent Nabokov regényének címe. Kedves cimborám felsőfokon áradozott róla, és így – miután szerencsémre a különböző olvasmányokkal kapcsolatos véleményének eddig jóhiszeműen bedőltem – amikor karácsony előtt úgy állhattam egy könyvesbolt tömött polcai előtt, hogy csak rá kellett böknöm leendő ajándékomra, nem is haboztam sokat. Régebben érdekelt a sakk, de valószínűleg kissé idősen (talán a sakkhoz képest idősen) szántam rá magam, hogy komolyabban „utánamenjek”: egy könyvtárból kikölcsönzött, majd falhoz vágott megnyitáselmélettel foglalkozó könyv, és néhány bosszantó vereség után rájöttem, hogy inkább dámázni, vagy ha ez nem sikerül, akkor malmozni fogok.
A Luzsin-védelem egy zseniális sakkozó életrajza, amelynek azért nem lehetnek felesleges kitérői, mert Luzsint a sakkon kívül nem nagyon érdekli semmi más – bár minden lehetőséget megkap az újrakezdésre egy súlyos összeomlás után, végül újból a játéktábla mellett köt ki, ezúttal pedig nincs számára menekvés. Második sakk-korszaka azonban szigorúan elméleti és virtuális: csodával határos módon maga is rájön, hogy el kell távolodnia rögeszméjétől, hogy egy átlagos ember mindennapjait élhesse (igaz, fényűző keretek között), de a vékonyka huzal, amely zsenialitás és őrület között feszül, Luzsinnál szétszakad. Így már nem az élet alakítja ki a sakkversenyek szoros menetrendjét, hanem a sakk ősi játékának végzetes kombinációi formálják át az életet, vagy azt a „valamit”, amit Luzsin egy tisztább pillanatában életnek nevezne. Ebben a regényben minden szó a helyén van, a Luzsint körülvevő szereplőket éppen annyira világítja meg a szerző asztalkáján álló olvasólámpa, amennyire kell, azaz amennyire ezek a mellékszálak hozzájárulhatnak a főhős fura személyiségének mélyebb megismeréséhez.
A beszédmód finom és precíz, ugyanakkor érezni, hogy Nabokov már nem a 19. század nagy mesélőinek hangvételét majmolja. A belassult leíró részek után sok esetben csak néhány betűnyi átvezetésre van szükség, hogy a belső beszéd sötét sikátoraiba tévedjünk, majd innen visszajussunk egy szokványosabb regénynyelvhez. Nabokov néha nagyon meghökkentően és izgalmasan csűri-csavarja a mondatokat, de ha megpróbáljuk lekaparni a beszédmódról a nabokovos kilengéseket, ismert témák kerülnek elő az orosz tájtól az emigrációba jutott hazafi sziruptól mentes kesergésein át az őrület poétikájáig. Azt hiszem ez utóbbi miatt nem tudtam letenni a könyvet. Nabokov végig érthető, lépésről-lépésre bontja ki a személyiségképet, nem megy bele a sakkelméletbe, szóval egyáltalán nem derül ki, hogy is lehetne lebontani tizenvalahány lépésre a Luzsin-védelmet. Persze a címszereplő a regény utolsó harmadában már annyira távol van a való világtól, hogy a róla szóló történet – az olvasó elidegenítésének elkerülése végett – nem is válhat részletezővé. Luzsin védelme annak illúziója, hogy egy világbajnoki döntő közben meg lehet állítani az időt, és két lépés között bele lehet kukkantani az ellenfél fejébe.
Nabokov előszót írt a regény angol kiadásához, amelyben felhívja a regény majdani tudós értekezőit, hogy csak ne nagyon próbáljanak mindenféle pszichoanalitikus szólamokat kibányászni a szövegből, meg aztán ne üljenek fel a motivikus játéknak sem, mert ő itt most lelő minden poént. Röhej, hogy egy nagyszerű regényt egy ilyen gőgös előszó vezet fel, amely azonban épp az ellenkező hatást éri el: szépen módszeresen követjük a motivikus játékot, „pszichoanalizálunk”, és Bobby Fischer, Kaszparov vagy a mi Lékó Péterünk gyerekkorát próbáljuk kisilabizálni Luzsin, a mintasakkozó sztorija alapján. Lehet, hogy az előszó csak szivatás, de ez végül is lényegtelen. A regény frappáns, berosálsz tőle.
