Orson Scott Card: A kegyelem ára
Delta Vision Kft., 2012, 368 oldal, 2542 HUF
Nem tudnék sci-fi/fantasy szerzőt említeni, aki Cardnál jobban képes írni az emberi természetről. Akár jövőbeli, intergalaktikus háborúkról olvasol, akár letűnt korok mágiájáról, mindig az az érzésed, hogy Card mélyen beléd lát, hogy tudja, mi a legjobb és mi a legrosszabb, amire képes vagy, jobban, mint te magad. És meg is mutatja neked. A kegyelem ára az egyik legjobb könyve (egyben első fantasyje, még 1983-ból), és ez nem kis szó olyasvalakivel kapcsolatban, aki az Ender- és az Alvin-ciklust adta a világnak. Ahogy azok (vagy, ahogy a Múltfigyelők, amiben rá jellemzően nem az időutazás mikéntje, hanem a moralitása a fontos), úgy a Burland nevű, középkori jellegű városban játszódó fantasy is sorsokról, döntésekről, emberségről szól, arról, amit meg lehet tenni, amit meg kell tenni, arról, amit nem szabadna megtenni, de mégis megteszik, és hogy ez milyen rettenetes, nemzedékeken átívelő következményekkel jár.
A kegyelem ára mocskos, brutális könyv. Card nem retten meg semmilyen tabutól, sem erőszaktól, sem szextől, sem visszataszító, gyötrelmes, megalázó jelenetsoroktól, sem rokon- vagy gyerekgyilkosságtól (sokak gyomrát meg is feküdte akkoriban). Sőt, ez utóbbi a sztori sarokpontja: a Szépség nevű meggyalázott nő úgy ragadja magához a hatalmat Burlandben, hogy lemészárolja saját lányát – ebben a világban a mágia a vér körül forog, és minél közelebbit, minél értékesebbet ont valaki, annál erősebb lesz. Ez nem egy egymást érő csodákkal teli tündérbirodalom: az utcák koszosak, az emberek aljasak, az élet keveset ér, a sorsok kegyetlenek, a rögös, ki tudja, hová vezető útján hánykódó fiatal Oremnek nincsenek segítségére bölcs, öreg varázslók és hűséges, bátor társak. Fantasyben ritkán csap arcul efféle naturalizmus.
A kegyelem ára gyönyörű könyv. Card egyes szám második személyben mesél, a legvégéig nem tudjuk, kinek a nevében, példázatot, védőbeszédet mondva egy egykor kegyetlenséget elkövetett jó királynak, kérvén őt, hogy ne vegye el saját fia életét. Nyelvezete hihetetlenül szép, a cselekménybe és a karakterekbe szőtt szimbólumok, allegóriák bámulatosak, a regény olyan benyomást kelt, mintha valamiféle kortalan rege, egy eddig elveszett görög mítosz lenne. (És már csak ezért sem kell rajongani a fantasy műfajért ahhoz, hogy valaki örömmel elmerüljön a műben.) Card olyannyira hű ehhez az elbeszélési módhoz, hogy leírásokkal csak a legritkább esetben szakítja meg a kompakt cselekményt, és hogy – mivel a mesélő olyasvalakinek mesél, aki a történet nagy részét már eleve ismeri – nem rest olykor mintegy mellékesen, egy félmondatban lelőni egy fordulatot/végkimenetelt, ami majd csak fejezetekkel később következik be.
A kegyelem ára sűrű, gazdag, fantáziadús könyv. Card meséje tobzódik a nagyszerű ötletekben, a város különböző funkciójú kapuitól a „negatív mágiát” birtokló főszereplőn át (negatív fantasy – metafikciós kapocs az egymással állandó kontrasztban álló naturalizmus és az emelkedettség, a természetfeletti között) a leigázott, húsba zárt istenekig, és ezekkel a példákkal még a felszínt sem kapargattam. A világábrázolás a minimalista leírások ellenére is pompás, a tetteik által definiált karakterek élők, megismerhetők, megszerethetők (még a „rosszak” is), a csodálatos érzékkel lógva hagyott befejezés pedig sokáig az olvasóval marad, hogy elmerengjen a regény lényegén: az ember természetén és azon, hogy a szabadság létezik, vagy csak illúzió?
A kegyelem ára fantasy, ami nem eszképizmus, dráma, ami varázslatos.
