A-, B+, B
Christopher Paolini: Brisingr - Örökség 1-3, Ford.: Bihari György, Sóvágó KatalinEurópa Kiadó, 2009, 3800 Ft
Minden írással kacérkodó tinédzser álma az, ahogy Christopher Paolini berobbant az Eragonnal a köztudatba. Az ifjú fantasy-író ugyanis már akkor is ismert és kedvelt volt a tengerentúlon, amikor még nem vehetett volna jogszerűen egy pohár sört sem, hogy koccintson a sikerére. Kétségtelen, hogy Paolini befutásában fontos szerepet kapott a szerencse, így például az a tény, hogy szüleinek éppen egy kis kiadója volt, így nem volt nehéz találnia egy helyet, ahol figyelmet kapott kézirata. Azonban az, hogy a kis példányszámban megjelent Eragon végül felkeltette egy komoly könyvkiadó figyelmét, nem lehet a véletlen műve. Christopher Paolini és családja annyi hirdetéssel, reklámmal és utazással támogatta meg az Eragont, amennyire csak tellett erejükből és pénzükből, így aztán sikerült akkora hírverést csapni az Eragonnak, hogy már az első kiadásnak is voltak rajongói. Az, hogy a Knopf Books of Young Readers belelátta a tinédzser fiú művébe a világsikert, minden bizonnyal ennek a marketing-tevékenységnek az oka – de tegyük hozzá, valamit azért Paolininek is le kellett tennie az asztalra.
A szerző eredetileg háromkötetesre tervezte a sárkányok és lovasok történetét, az Örökség-trilógiát. Minden kötet címe hat betű, mindegyik e-vel kezdődik – ígérte Paolini. Ez lett volna az Eragon, az Eldest (Elsőszülött) és az Empire (Birodalom). A sorozat harmadik része a Könyvfesztivál idején jelent meg magyarul az Európa Kiadó gondozásában – a történetnek azonban mégsincs vége. Írás közben a zárókötet addig terebélyesedett, hogy Paolini úgy döntött, eltér eredeti tevétől, s tetralógiává bővíti az Örökség-történetet. Így mégsem az utolsó, csak a harmadik kötetet, és nem is e betűs könyvet kaptunk most, a Brisingrral (ejtsd: briszingár), hanem „csak” egy olyan könyvet, amely előbbre lendíti, tovább meséli a történetet.
Christopher Paolini tetralógiájának alapötlete nem világmegváltó – nem egyszerű olyan fantasyt írni, ami igazi újdonság, nála idősebb és tapasztaltabb íróknak sem sikerül feltétlenül. Eragon, a történet főszereplője árva, nagybátyja neveli, egy kis falu melletti tanyán. Vadászat közben zavarja meg valami zaj, s így talál rá egy különös kőre, ami végül sárkánytojásnak bizonyul, és a benne rejtőző sárkány még arra is méltónak találja Eragont, hogy hosszú, sokéves várakozás után kikeljen (méltó rá, ugyanis a sárkány akár évszázadokig is várakozik tojásában, míg nem találkozik végül az Igazival, akinek hajlandó kikelni). A parasztfiú tehát kiválasztott lesz, s ahogy ez már lenni szokott, éppen arra választtatott ő ki, hogy egész világát megmentse. Ha elbukik, vele vész minden, ami jó, ha győzedelmeskedik, az egy jobb világ ígérete. Ő azonban távol áll attól, hogy kész harcos vagy hős lehessen. Nyilvánvaló hát, hogy a történet sok sablonnal operál, mégis kell lennie valaminek az Eragonban, ami kiemelte a tucat-fantasyk közül.
A sorozat első kötete, az Eragon felvezetés, egyszerű történet, feladata, hogy elhelyezze az olvasót Paolini világában. A fiúra koncentrál, aki váratlanul komoly elvárásokkal találja szembe magát, és akinek fel kell nőnie ehhez. Paolini kiválóan használja Eragont arra, hogy bevezessen minket Alagaësia világának mélységeibe, a Sárkányok és a Lovasok történetének múltjába. Ügyel az apróságokra: Eragon parasztfiú, így nyilvánvalóan nem tud írni-olvasni, még ezt is meg kell neki tanítani. Van ereje, állóképessége, de csak annyi, amennyit a földeken elvégzett munkával és vadászattal megszerezhetett – amikor igazi kardvívást tanítanak neki, időre van szüksége, hogy levetkőzze kezdeti ügyetlenségét és bizonytalanságát. Paolini első kötetének célja, hogy kinevelje Eragont, hogy a fiú felnőjön a feladathoz, hogy az olvasók és Alagaësia népe egyaránt elhiggye, hogy a parasztfiúból egyszer hős lesz.
És, ha azt mondtuk, hogy Paolini hitelesen rajzolja meg főszereplőjét, el kell ismernünk, hogy a többi karakter is jól sikerült. Nem csak a különös, titkokkal teli Brom, aki a falu bolondnak hitt mesemondója, Eragon önkéntes kísérője és nevelője, vagy a kiválóan képzett, ám a Lovast meglepett csodálattal fogadó Murtagh, aki éppen átveszi Brom helyét, és Eragon kísérője lesz a mesélő-tanító halála után, hanem az olyan, villanásnyi időre megjelenő szereplők is, mint a falu gúnyos, gonosz mészárosa, Sloan, vagy a tisztességes, kemény kovács, Horst. A néhány vonással felvázolt karakterek hitelesek, érdekesek, és már elsőre is átgondoltnak tűnnek – aztán, mikor a hőseink által az első kötetben hátrahagyott falu-lakók újra szerepet kapnak, kiderül, hogy valóban azok is voltak. Mindemellett Paolini – és Bihari György, az első kötet fordítója – sokszor egy-egy jól eltalált mondattal tökéletes hangulatot teremt, úgy adja vissza a tájat, hogy szinte látjuk magunk előtt. Az Eragon tehát élvezetes olvasmány, ígéretes kezdete egy történetnek.
A sorozat második kötete, az Elsőszülött már összetettebb dramaturgiával készült. J. R. R. Tolkien legismertebb művéhez, A Gyűrűk Urához hasonlóan itt is három szálra szakad a második kötetben a történet szövedéke, és az egyes hősök útját külön-külön követjük. Eragon, aki az első könyvben bebizonyította, hogy érdemes a sárkányára, ebben a kötetben Lovas lesz. Első mestere megtanította a harc és a varázslás alapjaira, itt azonban egy újabb tanítót kap, aki elmélyíti tudását. A gonosz király ellen lázadó vardenek seregét vezető fiatal lány, Nasuada szövetségeseket gyűjt és megtámadja a Birodalmat. Eragon unokatestvére, Roran pedig rádöbben, hogy szülőfalujukat nem hagyják békén a Birodalom katonái, így menekülniük kell. Paolini jól sodorja össze a történet szálait: néhány fejezetenként helyszínt és szereplőt váltunk, s minden egyes rész izgalmas ponton ér véget, így az olvasó alig várja, hogy folytathassa az adott történetszálat, így pedig az ugyancsak vastag könyv gyorsan olvastatja magát.
Az Elsőszülöttnek azonban vannak hibái is. Mivel a három szálnak végül össze kell találkoznia, Paolini kicsit csal az időkezeléssel, s két történetszálban is vannak érezhető döccenések. Az Eragonról szóló részben a főhősnek ismét fejlődnie kell – ezúttal nem csak lelkileg és tudásban, hanem testileg is. Azonban ehhez Paolini most csodát vet be, és, hogy ennek a csodának igazi jelentőséget adjon, előtte végtelenül legyöngíti főhősét. Azonban így, hogy a probléma varázsütésre megoldódik, nem érezzük át igazán a fejlődést, és ez ront a jól felépített, átérezhető Eragon-képen − még akkor is, ha Paolini a harmadik kötetben Eragonnal is kimondatja azt, hogy túl gyors egy ilyen változás, talán a rajongók véleményének hatására, talán mert fontos neki is ez a tanulság. A második kötet végén két meglepetés is várja az olvasót. Az egyik – Eragon származása – nem túl megdöbbentő, mert meglehetősen kiszámítható azok számára, akik olvastak már fanatsyt életükben. A másik nagyobb meglepetést okozna, ha az Európa Kiadó nem írta volna rá a könyv fülszövegére, elrontva ezzel nem egy olvasó szórakozását. Összességében, az Elsőszülött méltó folytatása az Eragonnak, kitágul benne Alagaësia világa, de a hangulatos leírások száma megcsappant – talán azért, mert Bihari György mellett Sóvágó Katalin is a fordítók közé került, talán mert Paolini stílusa változott meg valamiképpen.
A történet harmadik kötetében, a Brisingrban Paolini ötvözi a két könyv mese-stílusát. Ezúttal nincs több jól elkülönülő, egyértelműen különváló szál, de a történet több apróbb részre válik szét, hogy aztán a szereplők újra közös utakon járjanak. A kötet különlegessége, hogy a Lovas és Sárkánya többször is külön utakon jár. Eragon és Saphira először válik el hosszú időre, olyan távolságra, ahonnan már nem érzékelik egymás gondolatait. Ennek köszönhetően pedig Paolini bemutatja nekünk a sárkányok érzékelését, azt, ahogy magukban megnevezik, jelzők sorával látják el a világot (pl.: nagy-kerek-égi-tűz a nap), s ezzel egy újabb, érdekes képet mutat nekünk a világából. Eragon fejlődése folytatódik; már csak félig ember, és a tudása is jócskán megnőtt, ám szüksége van egy valódi, Lovasnak szánt kardra is ahhoz, hogy igazán készen álljon a harcra – nos, a Brisingrban erre is szert tesz. Mindeközben unokatestvére, Roran beáll a vardenek közé, s hol összetalálkozik Eragonnal, hol tőle külön utakat járva küzd a Birodalom ellen.
A Brisingr a harc könyve. Jobbára véres összecsapások, sebesülések, kemény küzdelmek leírására kerül benne sor. Ahogy Eragon és Roran a sérüléseivel büszkélkedik, összevetik, hogy ki szerzett nagyobb zúzódást, sebet, mintha Paolini ars poeticaját olvasnánk a harmadik kötettel kapcsolatban. A vívás mestersége, az összecsapások során alkalmazott taktikák, a küzdelem és győzelem többféle módja úgy tűnik, egészen elvarázsolta az ifjú szerzőt, miközben ezt a kötetet írta. Tanításra itt szinte egyáltalán nem került sor, és a vezetői tulajdonságok is éppen csak felvillannak a törpék királyválasztásának bemutatásakor. Kicsit sajnálatos is, hogy a történet ennyire az akció irányába megy el, s csak remélhetjük, hogy végül mégsem csupán a fizikai erő vagy harci ügyesség segíti majd győzelemre a jókat – mert abban egyelőre hiszünk, hogy bármily kilátástalan is most a helyzetük, végül a jók győznek a sorozat zárókötetében. A második könyv kiszámítható csattanója, Eragon származása ismét előkerül, és egyben izgalmasabbá, kevésbé sablonossá válik ebben a könyvben. Ugyanakkor a jellemek kicsit háttérbe szorulnak a már említett harc-központúság miatt, és Paolininek ismét sikerült egy értelmetlen bonyolítást írni: varázslattal létrehozatott, majd azonmód meg is öletett egy újabb gonosz démont az utolsó három oldal során – feltehetően annak lesz később jelentősége, hogy ki végzett az Árnnyal, most mégis oktalan bonyolításnak tűnt a jelenet.
Az Örökség-tetralógia tehát halad afelé, hogy ötleteiben levetkőzze a legalapvetőbb sablonokat, de hogy végül, összességében mennyire lesz is színvonalas ez a mű, azt még nem lehet egyértelműen eldönteni. Az azonban bizonyos, hogy az Európa Kiadó megbízhatóan gondozza a könyvet. Bihari György és Sóvágó Katalin fordításai élvezetesek és gördülékenyek, a szövegben nem maradt hiba, elgépelés, és sajnos ma már ezt külön ki kell emelni, mint örömteli hírt. A John Jude Palencar tervezte borítók és a belül színben hozzájuk igazodó térképek pedig elegáns külsőt kölcsönöznek a könyveknek, így Paolini köteteit jó érzés kézbe venni – még ha vastagságuk miatt akár súlyzóként is használhatjuk őket. Érdeklődve és bizakodva várjuk az Örökség-tetralógia zárását, amelyben a fiatal szerző csakugyan bizonyíthat – hogy képes lekerekíteni, minden szálában lezárni, az érdeklődést fenntartva megírni egy négy részes történetfolyamot.
